Ahogy az eső kopog odakünn,

úgy kopog koponyám falán

a rengeteg talán.

De ahogy egyszer az eső is eláll,

a kételyek is eltűnnek tunyán

a pocsolyákban ostromuk után.

Miképp az ég is kitisztul,

a koponyában is megszűnik a neszezés,

s az aggodalmak lidérchada vele vész.

S ekkor bátran lépdel az ember –

kit biztos, jól tudott gondolatán

túl bölcsen terel a talán.

Sorokmajor, 2017. nov. 29 – dec. 5.

A gyermek játékai között
forrásvíz üdeségével buzgott,
mosta-mosta testünket,
a befogadó, kicsiny burkot.

Majd a vér, mivel cseperedő
embert félsz s hideg néha bélep,
úgy, ahogy a zavaros víz,
olyanformán volt sötétebb.

S mikor a fiúk a férfi címet
követelték már lázadva,
egy merő láng és ördögtánc volt,
lohasztani nem tudta zabla.

S azóta oly sok történt,
egyszer itt voltunk, majd amott,
és nem vagyunk ugyanazok,
idő gyalult és faragott.

A vér csörgedezett legsúlyosabb
hibáink korszakain át is,
mikor a szív mást várt, s dörömbölt: ne bántsuk,
s vele verte minden kapilláris.

A vér járta állandó útjait
szüntelen, elszántan csordogált,
s hogy megtartott balsorsodban is,
azért vég nélkül, szüntelen áldd.

Bizony, mikor úgy láttuk, egyetlen
fáklya fénye kínlódik a legyőzhetetlen,
mindent s őt is mindjárt elborító éjben,
a vér akkor is futott az erekben.

A vér nem ismer parancsolót –
ki állíthatná meg? Nem törik meg,
nem hallgat el, nem lökhetik félre,
s nem forralja sértés, mi kisded.

Annyi ábránd, annyi csalódás,
annyi állapot, mi folyton illan...
csak a vér csörgedezik ugyanoly
hű szolgálattal holtomiglan.

Sorokmajor, 2017. nov. 6-24.

Mire megnőnek a fák,
tán még itt leszünk mi is, s ugye,
addigra eléghet vád,
kétség, bűn, s nem marad hamu se?

Ugye lesznek csemeték,
mire törzsek megvastagodnak,
lombok napfény erejét
megtörik? Gyermekmosoly s -mondat?

Arra kitudjuk egymást,
s jobban ismersz, mint madár fészkét,
s hibáimat el ott ásd,
hol legmélyebb benned a részvét.

Arra hajlékunk állhat,
új, örvendett, megszentelt otthon,
fénye legyen az árnynak
űzője, az bennünk ne rontson.

Mire megnőnek a fák,
úgy kössenek hozzám a napok
téged, ahogy hangszerhez
zenész a dallamot.

Sorokmajor, 2017. okt. 21 – nov. 4.

Sárga levél hull elibém,
sárga már a szürke járda,
sárgulni látja sok emberi lény
a várost, s sárga hull a világra.

Az a szellő, mi idelibben,
mintha jeges permettel locsolna,
máskor – nem is lehetne delibben –
a nyár illatait hozza csokorba'.

A köd birodalmat épít,
terjedőben látom olykor,
de föléje fekszik a fényhíd,
s még szétzavarja a napostor.

Hála a Magasságosnak: semmi baj –
ám közben sejtünk valami mosolytalant,
tompává lett az esti zaj,
de élesen kondul a harang.

Kétarcú Janus az október,
szebbik arca a késő nyár,
míg csúf képe megannyi vacogó hely:
sárga levelet hullatva ő jár.

Sorokmajor, 2017. okt. 9-19.

Mikor születik napunk, pitymallik,
te még légy velem, maradj itt addig,
párolgó sötétség végóráján
két páratlanul tiszta bárány.

Harag nem ülne rajtunk gyászfeketén,
bánatra nem emlékeznél, sem én,
s mint amit tejfehér hóban a szán vág,
arcunkra jövendő nem róna barázdát.

Egy lenne megfogható: hogy te itt,
s én veled. Szelíd csókok ezreit
adnám hálából és szeretettel,
mégis, mint zarándok, ki a kegyhely

árnyékába ért, áhítatba kövülnék,
nem lopnám ki kezedből álmod drága csücskét,
némán néznélek csak, mint ahogy a fénnyel
hintett éji égbolt víz tükrébe kémlel.

Ha nyílna a szemed, elmosolyodnál:
maga a meleg nyár, ujjongó zsoltár;
s mondd, melyik vallomás igazabb,
mint az a néhány perc, míg születik a nap?

Sorokmajor, 2017. szept. 24 – okt. 5.

Látok mindent. S ha nem látnék,
nem tudnám, mit tudnak mások:
milyen a ház, melyben nőttem,
s előtte mily zöld az árok.

Hallok is. S ha nem hallanék,
mások tudnák, s én nem tudnám,
milyen a hangod, szerelmem,
s milyen a zsivaj az utcán.

Tudok szólni. S ha nem tudnék,
némaságom körbevenne,
csak néhány szív buzdulna fel,
hogy világom fölfedezze.

Tagjaim is épek, Uram.
Részesültem e nagy kegyben,
járhatok szabadon, s ne add,
hogy azt, ez gyönyör, feledjem.

Így merengek: milyen, ha nincs,
mit úgy megszokott az ember...
akkor érti meg, a sorsnak
szeszélye tőle mit vett el –

fontoljuk meg, mennyit kaptunk!
Nekünk nem a minden kell.

Sorokmajorban és Balatonszepezden, 2017. szept. 2-17.

Már letűnt a korszak, melyben
nap mint nap elnyelt a vadon,
s minden zugát megismertem –
sok olyat, hol nincs csizmanyom;
hol van már? Most elém reppen...
s hol van már az első dalom?

Nem is csak az, régi versek,
hol vagytok már, hol szóltatok?
Lelkemben oly dicsőn zengett
egy hang, mint ősi jóslatok,
melyek hirdették a rendet,
valami szentet és nagyot.

Mert én hittem tiszta hittel,
hogy itt lehet tenni csodát,
s énekeltem mennyekig fel
törpeként dús lombokon át,
zajon át – aprócska inger,
vajon nyomai mekkorák?

Lelkemen nem búsult szennyfolt,
így a szó olykor tán hatott,
mert meghallotta a mennybolt
s adott visszhangul látszatot,
felelete nem hűlt csend volt,
úgy fogadta: imák azok.

Hol van e lázas, fényes hit,
amely az úton óv s dacol
száz árnnyal s e csaták edzik? –
s tán eltiporták valahol,
száraz síkon törve fekszik,
rá szemfedőt terít a por.

Óh, érzem én: pislákol még,
a kavicsos-szép úton húz,
mint szamár a zörgő kordét –
miért legyek csüggedt s bosszús,
hisz nélküle vacak volnék,
semmi más, csupán konok hús?

Hol van már a lelkendező
várakozás, életöröm?
Rózsáját, ha e gyenge tő
újra hajt, én majd letöröm,
így lesz utam egyengető
áldás s átsegít a ködön.

Idő: zengő, meghitt, vitéz,
tűz emészt el évek alatt,
szél hordja el hamvaid és
zsákmányával messze szalad,
de mit a szív visszaidéz,
ismétlődhet. Bennem a mag.

Sorokmajor, Balatonkeresztúr, Balatonmáriafürdő, Veszprém, 2017. júl. 15 - aug. 24.

A platánok felé tekintek,
nem keresem már a kincset,
óriások e fák valóban,
hullik le az álca rólam,
jár a szél, a jó öreg szél,
jár magasan s a töveknél,
aggályaim elröpítem,
úgyis majd egy szép köríven
bölcsőjükbe visszatérnek,
hegy méhe húz sziklavértet,
ember szíve csak egy inget,
ki átszúrja, ki alá tekinget...
A platánokat látja szemem,
mégis azt látom élesen,
milyen sebesen elrobog
egyetlen gyermekkorod,
majd maga a lét, s ha nem vigyázol,
mi lesz közel, és mi távol,
mihez szítasz, mit taszítasz,
aljasság vagy a tiszta szív az,
minden új vagy minden ősi,
vagy a kettőt egybeszőni,
ha nem vigyázol, végül talán
tökéletlen lesz az arány...
Meddő lét az – legyen bár ezer évnyi –,
a felszínt látni, s nem mélyen belenézni.

Sorokmajor, 2017. aug. 2.

Ha tiéd,
a mosoly igazgyöngy s a könny arany,
s hol rejthetném el önmagam,
ha nem abban, aki értem ég?

Ha tiéd,
egy apró mozdulat ezerszer szép,
s ki más láthatná ekképp,
ha nem az, aki érted ég?

Sorokmajor, 2017. jún. 30 – júl. 12.

Jár, kereng, meg-megrázza a lombot
s hátán viszi a szél a kibomlott
nyárnak balzsamos, kedves illatát,

felettünk szürke felhőporontyok
időznek, múló dacuk Napot fog,
vastag fátylukon fénye nem hat át.

Az ilyen reggel bágyadt lélekre
csorgó hűs forrásvíz, békével telve,
kézfogás ez a jóreménységgel,

mit nem mulaszthatunk el egyszer se -
s nézem a tájat, hogy ujjong benne
minden, mert Isten közöttünk lépdel.

Sorokmajor; Zalaszántó, Kovácsi-hegy, 2017. jún. 23 - júl. 2.

Súlyos, roppant szárnyait emelvén
készül az idő hozni holnapot,
én várok, s a csend ül ide mellém,
kivel régi keresést folytatok.

Figyelem ittlétekor, lehel-e
szót a fölénk feszített igaz ék,
Isten titkos hangjából ide le
enged-e jutni valamit az ég.

S e neszekből tanulni igyekszem,
s érzem a csendben, hogy bizony dobog
a föld szíve valahol, s mint egy szem
vándor fürkészem hozzá a nyomot.

Ha csend a társam, lelkemre szegzem
tekintetemet, hogy megvizsgáljam,
szerettem-e jól, tisztán, önzetlen,
s ki maradt bűneim után gyászban.

Nem tébolyoghat az ember, hiszen
hová téved csak, hová kilyukad,
ott elveszhet, zászlómat hát viszem
Isten, föld, lélek felé, s megtalálom az Utat.

Sorokmajorban és Reziben, 2017. máj. 10 – jún. 18.

A szememet ismerő szem vagy te,
a kezemet fogó kéz te vagy,
ha nem fényes már egy csillag se,
téged az Isten még égve hagy.

Te vagy a láb, mely egyazon úton
igyekszik járni, amelyen én,
két nyomért egymás mellett; s húsom
húsodhoz köti titkos törvény.

Te vagy az ajkamhoz érő ajak,
mint tömött fürtön két szőlőszem,
úgy simulnak össze, így magad
tán nem szakítanád el tőlem.

Te vagy a hangomat hallva halló,
szavamra ügyelő fül vagy te,
s fülemnek beszéded arany szó,
nem pereghet anélkül nap le.

Sorokmajor, 2017. máj. 10-21.

Vágtázó, tajtékos paripa
a rossz szó, szélsebes jószág,
melyet düh tüzel, erős ina,
s melynek percek csupán a rónák.

Bizony, olyan könnyen s hamar száll,
s nem állítja meg már a szándék,
egyiknek bú, másiknak aggály,
ha nem fogja a paripát fék.

Kelő Nap, éjt űző fénykorong
a jó szó, ünnep és diadal,
de mert szépet ily gazdagon ont,
hosszú ideig érni akar.

Ha megjelenik, akkor láthat
a szem temérdek kincset szerte,
ott rózsát, ahol addig árnyat,
hű lelkeket összeterelve.

Csengésében isteni hang cseng,
oly erő, mi tud teremteni,
bujkál a jó szóban, lappang bent.
Nagyobb nálunk, mégis emberi.

Sorokmajor, 2017. ápr. 11 – máj. 6.

Egy kíváncsi utazó nem is rég
odahagyta nagy hegyek gerincét,
onnan átlépett a széles égbe,
boldog volt és riadt, mert elérte.

S ha így pártját fogta a véletlen,
a kalandnak ő nem állott ellen,
elindult a felhők erdejében,
s kire lelt ott? Menten elmesélem.

A legősibb élő ott merengett,
hol torlódott, majd megnyílt a felleg,
állt a fehér fodrok szélén, hogy jól
lássa képmását az égi honból.

Felpillantott csak az utazóra,
ki megrettent, félt: tán üt az óra,
az utolsó, ámde ugyanakkor
hitte, hogy az Úrban nem harag forr.

Az Úr már újra a lenti képet
fürkészte, mint akit megigézett,
s közelebb intette, rá nem nézve,
a vándort hívta a mennyszegélyre.

S odalépett hozzá a halandó,
mindenhatóhoz a törpe, gyarló,
nem éri bántalom, tudta immar,
oly felhők közt, mint a hegyikristály.

Ama messzi földre rátekintett,
s kíváncsi lett: Isten lát-e kincset,
érző művét kedvvel szemléli-e,
úgy nézhet-e rá, mint eszményire?

S gondolatját a Teremtő tudta,
hisz felhasad minden titok burka
előtte – s az arcra vont hamis máz,
s a kígyók nyelve (ő látja: villás).

Így hát ajkáról a válasz eredt,
válasz eredt a világa felett,
tisztán zengve, mert a hangja hárfa
húrjának elpendülő lágysága:

„Nem temetem, van még hitem benne,
tűnnek ki küzdők, hol sok a renyhe,
megvillan a sziporkázó elme,
s néhánynak őszinte a szerelme.

Ám az ember hibái nem fogytak,
s e fő gyakorta amiatt horgad,
hogy olyan közönyös s megtévesztett
e harmadiknak mondott évezred.

Dicső fénnyel kigyúlnak naponta –
s nem kíváncsiak a csillagokra.
Ágak bókolnak, zizzen a levél –
s nem hallgatják, amit a szél regél.

Erdők, füvek, kő, a víz, a lankák –
mit teremtettem, már nem vizslatják.
Rendszerekben rabok lettek önként,
nem keres a lelkük szabad ösvényt.

Hogy édesgyermekei a Földnek,
mely merőben más formát nem ölthet,
elfeledhették mostanra, így hát
megsebzik s a sebet nem tisztítják.

Mondd el nekik, aki meghallgatja,
hogy királlyá lett az ördög fattya,
az Ármány régtől fogva álruhás,
s tettük egyszerűen csak árulás.”

Sorokmajor, 2017. márc. 14 – ápr. 8.

            Az ember hosszú idő után újra élőnek érezheti magát, az idén először sütött ki igazán a Nap, ránk ragyogott meleg fénye. Ez hát a kikelet első napja, csendes, kimondatlan ünnep, melyet mindenki megtart mégis, aki az ég alatt jár, és örvend titkon vagy szóval is.

            Mert ki ne venné észre, hogy kiáradt a földre a mennyek kegyelme, hogy valóságos üdvösség várt ma a fagyban, zimankóban erejét vesztett és már csak ernyedten tusakodó lélekre?

            Érzi, aki ember, hogy a levegőbe illatok vegyülnek, az ismét elevenné váló füvek, az enyhülésben felocsúdó mezők lehelik ezt a balzsamos párát. A tüdő egyszerre kitágul, hogy ez a pompás levegőelegy eltölthesse.

            Olyan a világ, mint a rongyos, fázó, beteg vándor, aki tűzhöz telepedhet végre, és akinek valaki az új ruhát is odakészítette, hogy ha már kellően átmelegedett, magára ölthesse s tetsszen benne a szemnek.

            Bizony, tetszeni fog a szemnek a világ, amely most ért a tűz fénykörébe. Tudjuk jól, hogy ezernyi virággal díszített, zsenge zölddel és üde kékkel ékes, kalászokkal és gyümölcsökkel kivarrt gúnyába fog bújni.

            A napsugarak felpezsdítik a vért, ébred és eszmél a tavasz, s a nyár ígéretei is hallatszanak már valahonnan messziről, de annál édesebben.

            S az első fényes kikeleti napot egy őszinte ének így köszönti:

Sötét, hideg télben

komorul a két szem,

az ember didereg,

bajt sejtet az ég fenn,

a tar fa a tétlen

földből csonkként kimered.

Szebbet, mint az ékkő,

te borítasz fénylő

palástot a tájra,

a világ mesét sző

magának az év bő

felére jöttöd látva.

Nap fénye, lobogva

előtörő pompa,

hálatelt, önfeledt

szívemnek szép dolga,

s dala tán nem tompa,

nap fénye, köszöntelek.

Az élők tábora

úgy omoljon oda,

elibéd, mint a rab,

kinek láncát csoda

szakasztotta tova,

s végre mindent visszakap.

Úgy omoljon eléd,

hordva tavasz jelét,

Isten lábaira,

hogy zeng a napkerék

felé száz nemzedék

régről e hálaima:

Te küldöd, magasság,

rögökre hatalmát

a fénynek s kövekre,

mezők ölbe csalják,

járjon tenger fajt át,

s a jövendőt növessze.

            Ez hát az ének, mely a fázó földnek meleget adó napfény jövetelének állít emléket, mely egyszersmind megidéz egy régi-régi fényköszöntő verset, s érthető e rajongás múlhatatlan volta a visszatérő égi derű iránt, hiszen a zord tél végét, a megújulás kezdetét, szerelem és fák rügyfakadását, a madárdalok szimfóniájának első akkordját s a boldog órákat hozza el.

Sorokmajorban és Hévízen, 2017. febr. 19 – márc. 12.

Ha nem találom meg azon szavakat,
melyeket mondatott velem régen az akarat,
ha alig lesz erőm utamon maradni,
mert kín lesz az útból minden talpalatnyi,
ha csendben lesz, akinek harsogni kéne,
ha megbújik vackán harcok vitéze,
ha belül mélyülnek a behegedt sebek,
ha napról napra csak kevesebb leszek,
ha elfeledném a kisgyermek édes
álmát, melyből Életet képez,
ha véremnek már egy cseppje sem izzik,
ha borúra áll az idő mindig,
ha lelkem a romlás tanyája lenne,
ha nagyságot nem látni semerre,
ha halandó sorsnak külleme zord vad,
s a csoda sorvad, melyet, úgy hittük, hordhat,
ha a szabad szellem napja lebukna,
ha örökségünket dobnánk sutba,

te kegyelmedbe fogadsz engem, Teremtő,
s összezsugorodott szívem újra megnő
életet adó kezed békés rejtekén,
tiszta lesz, szilárd hitű, meleg és szerény.

Sorokmajor, 2017. febr. 4-14.

Az égen kigyúl az esthajnalcsillag,
s néhány óra múlva millió ragyog.
Ha korán kell kelni, látom, ahogy pirkad
s az élet áldott áramlásba fog.

Hallom a szív beszédét a beszédben,
ami alatt az ember már nem csak csonthalom,
s hasonlóan, amit érzek éppen,
a világ legszebb nyelvén mondhatom.

S mint szabad vándor Ázsiából válva,
róhatom az Isten teremtette tájat,
s két kicsiny, vörös torkú madárka
szerelmem arcán lobogása a mának.

Miképp eső hoz enyhülést nyári mezőre,
bizalmas barátokat hoz elém a jó sors,
s feltarisznyáz reménnyel a Mindennapok Őre,
míg te, embernem, a remény tiprójának hódolsz.

E kincsek szemünk előtt itt voltak örökkön,
de vágyaink ragadtak el, a világtalanok;
e kincseket lásd meg, s kétség ne gyötörjön:
a legnagyobb boldogság kezünkbe adatott.

Sorokmajor, 2017. jan. 15-29.

Mutatja egy hűséggel égő mécs irányom,
mialatt halkan megül a szürkület a bécsi fákon.

Bécs, 2016. dec. 30.

Kiált a lélek: Hová ragad,
hová visz engem az áradat?
Vajon leszek még ez a lélek,
ha majd a vízből partra lépek?

Mi jó bennem, tán nem tünékeny.
Vagy rút lesz minden rezdülésem?
Mi veszik el az örvényekben
s mit hagy lüktetni a véletlen?

Minden lesz csupán dirib-darab
vagy régi fényem látja a Nap?
Így szólt a lélek. S alkonyóra
csendet bocsát rá s a folyóra.

Sorokmajorban és Kisunyomban, 2016. dec. 4-14.

Az éjszakában rendületlenül
a fagyos, metsző novemberi szél zúg,
a bagolyszárnyú idő elrepül,
mint egy sóhaj, mint a pára, épp úgy.

Ott a szemben sok ezer lenyomat
bejárt utakról, de most merre, lovag?
Koszból kifürdünk s a port leverjük,
csak az irányt tartjuk, mint az esküt.

Ösztön, mint a vándormadarakban,
munkál bennünk, ez vezet szakadatlan,
sok éven át mindig egyfelé vitt,
száz helyre sodort – s mégis a célig.

Az éjszakában zúg, vadul táncol,
hideg holdfényben rejtelmes szél szökken;
átalakult a világ néhányszor,
csak a szívünk nem változott közben.

Sorokmajor, 2016. nov. 13-20.

Magvakon tengődő tengelicék a tengeri kék
ég hajnalalján elrebbenve: benne dereng e vidék.

Sorokmajor, 2016. okt. 22.

Te megédesíted az életet,
falat vagy annak, ki éhezett,
mosolya annak, ki búskomor
árnyak erdejében bujdokol.

Te hallgatod reszketve, hogy dobog
szívem: a sorsod, az otthonod,
s ha elfogytak majdnem a napok,
fejed még keblemre hajthatod.

Sorokmajor, 2016. okt. 8.

            A fuvallat áhítatos csendben, hang nélkül járva meg-megingatja a fenyők ruganyos ágait, olyan ez, mintha köszöntve simogatná őket, az ágak pedig jámboran bólogatnának. Ha felnéz az ember a fák tetejére, legvalószínűbb, hogy az egyiknek hegyén meg fogja pillantani a díszes sárga tollruhájú csicsörkét, nálunk ugyanis rendszerint valamelyik fenyő sudarán ülve dalolja el a világnak reggeli üdvözletét. Vele a szelíd, méla gerlék osztoznak ezen a csöppnyi fenyvesen, s ilyenkor egyik fáról a másikra helyezkednek lomhán, s ha valamelyik azon ághegy alá talál is ülni, amelyiken a csicsörke énekel, nem lesz semmi gond. Ismerik egymást. Az ég új patyolat-tisztasággal, üde koraisággal ruházkodott az új napra. Néhány gyapjasforma, fehér felhőt pingált rá a Teremtő keze, aki mostanában jó kedvében van, hiszen nem torpant meg a jó idő jegyeinek diadalmenete az elmúlt pár napban. Ezek a felhők senkinek sem akarnak ártani. Lassan ballagnak és múlnak el a mindent átfogó országúton. Keletkeznek, eljárnak a láthatártól láthatárig nyújtózó, otthonnak nevezett föld felett, s végül eltűnnek, megszűnnek valahol, az is lehet, hogy már az otthont határoló erdőségen innen. Ilyen a felhők mulandósága. Az ég hasonlít egy folyóhoz: a folyón is mindig mások a fodrok, a habok, az örvények, jóllehet vannak afféle ismétlődő jelenségek – de ami medrében siet egyik pillanatban, az a sok-sok millió vízcsepp más-más vidékek ereiből s hordalékával soha többé nem tér vissza, hogy ott újra átsiessen, legfeljebb önmagára halványan emlékeztetve, ezerféleképp megváltozva, mert a körforgás így rendezi.

            Keletről áradni kezd a fény, égi tűzként terjed szét a tájon, borul a fákra. Áldott óra a fény jövetelének órája.

            A fecskék már fent kavarognak a légben, még egyszer olyan magasan, mint a háztető szelemenfája. Délnyugat felől megjelenik egy madárraj, apró madarak tömege, a karvalyt űzik. Egyikük ott suhan közvetlenül a karvaly mögött, s újra meg újra odavág a gyilkos faroktollainak végéhez, ő lehet a legbátrabb kis csivitelő e rajban. Lám, eljött az idő, itt a lehetőség, most ők vannak annak nyomában, aki őket tizedelni szokta, jól megszekírozzák.

            A szellő egyszer csak felelevenedik, sebesebbé válik, eltekereg a fenyők mellett jobbra, eltekereg balra, táncoltatja az ágakat. Most már hangja is van. A lombos vesszőket úgy pendíti meg, mint meglazult húrokat, halkan zendül rajtuk keresztül. Leshelyemre virág- és szénaillatot hoz.

            Majd ha vége lesz e nyárnak, tüzének parazsát eltesszük, hogy utána is találjunk meleget. A parázs egy ideig elég is, aztán ha zorddá válik az idő, s főleg ha még a tél is megérkezik, felszítjuk a halványan izzó maradványokat, a nyárra emlékezve táplálunk kis tüzeket, így tudjuk feléleszteni őt. A nyár féltve őrzött parazsából lesz a tél tüze.

Sorokmajor, 2016. július – szept. 30.

Van nekem egy új elgondolásom,
és ha egy van, terem mindjárt három,
ámde most csak a fő képről szólván
mondandómnak kerekségét óvnám.

Kósza gondolat, s belőle álom
formálódott egy szép délutánon,
mikor ünnepet ültünk, kedveset,
mint csak a magyar vidéken lehet.

Egyik ünnep után jön a másik,
alkalomra új alkalom rányit,
hisz jó a dolgot torral dicsérni
s baráttal, ki érdemedet érti.

Nem való az, ahogy én is tettem,
kitűzni célt, mi elérhetetlen
majdhogynem, s mégis elérve meghitt
hálaünnepre nem adni semmit.

Így tehát, mint mondtam, megszenteltük
akkor, amit végbevittünk együtt –
étellel, itallal, gondosan, jól,
s dicsérettel, nem fogytunk ki abból.

Asztalunk oszlop tövében állott,
de oszlopból még volt azután sok,
hisz a tornácon kerestünk enyhet,
pitvar szélén, hol Nap nem perzselhet.

Figyeltem, ahogy a vendéglőkert
kavicságyán a nyári fény őgyelg,
amott kút, fehérre meszelt káva
s a ház százados gesztenyefája.

Középütt néhány (épp szabad) asztal
a szükségessel díszített lappal:
sónak, borsnak, paprikának helye
adott, hisz majd fűszereznek vele.

E körkompozíciótól balra
ott a kemence s egy fiatal fa,
s a vendég tudja, hogy áll a világ,
deszkakerítés résein kilát.

Itt fogant meg, e képet szemlélve
tehát a gondolat, s teszem végre,
mit tennem kell, elárulom sebten,
hogy mi jelent meg képzeletemben.

Elképzeltem, ahogy mi, régóta
barátok, kiknek a vers, a próza
oly kedves, összegyűlünk e helyen,
tudván, hogy ez micsoda kegyelem.

Összegyűlünk, mondjuk: ott középütt,
ott lesz a tollforgatóknak székük,
ott lesz asztal, tartani poharat,
ott rajzunk, mint must körül bogarak.

Szívünk színültig tölti derűvel,
hogy áll aznap a szellemi műhely,
hol mindenki kedvére szőheti
a tervet, mely legdrágább őneki.

S felfűzheti egymás után, sorra
elméje gyöngyeit, hogy úgy fogja
igaz vízióit, mint kész ékszert,
amilyet addig senki se képzelt.

Papírra vetheti ott, vagy pedig
később, ha még csiszolná gyöngyeit.
Költi az óriást e környezet,
felszínre jön, mi mélyben rejtezett.

E hitem szerint eljövő idő
tegye – amilyen az ős, hegyi kő –
szilárddá néhány összegyűlt barát
egységét s a küldetés tudatát.

Sorokmajor, 2016. aug. 31 – szept. 19.

Másik földre elvezet-e még
ez emlékeztető? Minden csodaszép,
ha rásüt a Nap, ha ráesik a fény,
ha ráontod szíved melegét.

Sorokmajor, 2016. aug. 24.