Már letűnt a korszak, melyben
nap mint nap elnyelt a vadon,
s minden zugát megismertem –
sok olyat, hol nincs csizmanyom;
hol van már? Most elém reppen...
s hol van már az első dalom?

Nem is csak az, régi versek,
hol vagytok már, hol szóltatok?
Lelkemben oly dicsőn zengett
egy hang, mint ősi jóslatok,
melyek hirdették a rendet,
valami szentet és nagyot.

Mert én hittem tiszta hittel,
hogy itt lehet tenni csodát,
s énekeltem mennyekig fel
törpeként dús lombokon át,
zajon át – aprócska inger,
vajon nyomai mekkorák?

Lelkemen nem búsult szennyfolt,
így a szó olykor tán hatott,
mert meghallotta a mennybolt
s adott visszhangul látszatot,
felelete nem hűlt csend volt,
úgy fogadta: imák azok.

Hol van e lázas, fényes hit,
amely az úton óv s dacol
száz árnnyal s e csaták edzik? –
s tán eltiporták valahol,
száraz síkon törve fekszik,
rá szemfedőt terít a por.

Óh, érzem én: pislákol még,
a kavicsos-szép úton húz,
mint szamár a zörgő kordét –
miért legyek csüggedt s bosszús,
hisz nélküle vacak volnék,
semmi más, csupán konok hús?

Hol van már a lelkendező
várakozás, életöröm?
Rózsáját, ha e gyenge tő
újra hajt, én majd letöröm,
így lesz utam egyengető
áldás s átsegít a ködön.

Idő: zengő, meghitt, vitéz,
tűz emészt el évek alatt,
szél hordja el hamvaid és
zsákmányával messze szalad,
de mit a szív visszaidéz,
ismétlődhet. Bennem a mag.

Sorokmajor, Balatonkeresztúr, Balatonmáriafürdő, Veszprém, 2017. júl. 15 - aug. 24.