Súlyos, roppant szárnyait emelvén
készül az idő hozni holnapot,
én várok, s a csend ül ide mellém,
kivel régi keresést folytatok.

Figyelem ittlétekor, lehel-e
szót a fölénk feszített igaz ék,
Isten titkos hangjából ide le
enged-e jutni valamit az ég.

S e neszekből tanulni igyekszem,
s érzem a csendben, hogy bizony dobog
a föld szíve valahol, s mint egy szem
vándor fürkészem hozzá a nyomot.

Ha csend a társam, lelkemre szegzem
tekintetemet, hogy megvizsgáljam,
szerettem-e jól, tisztán, önzetlen,
s ki maradt bűneim után gyászban.

Nem tébolyoghat az ember, hiszen
hová téved csak, hová kilyukad,
ott elveszhet, zászlómat hát viszem
Isten, föld, lélek felé, s megtalálom az Utat.

Sorokmajorban és Reziben, 2017. máj. 10 – jún. 18.