Az ember hosszú idő után újra élőnek érezheti magát, az idén először sütött ki igazán a Nap, ránk ragyogott meleg fénye. Ez hát a kikelet első napja, csendes, kimondatlan ünnep, melyet mindenki megtart mégis, aki az ég alatt jár, és örvend titkon vagy szóval is.

            Mert ki ne venné észre, hogy kiáradt a földre a mennyek kegyelme, hogy valóságos üdvösség várt ma a fagyban, zimankóban erejét vesztett és már csak ernyedten tusakodó lélekre?

            Érzi, aki ember, hogy a levegőbe illatok vegyülnek, az ismét elevenné váló füvek, az enyhülésben felocsúdó mezők lehelik ezt a balzsamos párát. A tüdő egyszerre kitágul, hogy ez a pompás levegőelegy eltölthesse.

            Olyan a világ, mint a rongyos, fázó, beteg vándor, aki tűzhöz telepedhet végre, és akinek valaki az új ruhát is odakészítette, hogy ha már kellően átmelegedett, magára ölthesse s tetsszen benne a szemnek.

            Bizony, tetszeni fog a szemnek a világ, amely most ért a tűz fénykörébe. Tudjuk jól, hogy ezernyi virággal díszített, zsenge zölddel és üde kékkel ékes, kalászokkal és gyümölcsökkel kivarrt gúnyába fog bújni.

            A napsugarak felpezsdítik a vért, ébred és eszmél a tavasz, s a nyár ígéretei is hallatszanak már valahonnan messziről, de annál édesebben.

            S az első fényes kikeleti napot egy őszinte ének így köszönti:

Sötét, hideg télben

komorul a két szem,

az ember didereg,

bajt sejtet az ég fenn,

a tar fa a tétlen

földből csonkként kimered.

Szebbet, mint az ékkő,

te borítasz fénylő

palástot a tájra,

a világ mesét sző

magának az év bő

felére jöttöd látva.

Nap fénye, lobogva

előtörő pompa,

hálatelt, önfeledt

szívemnek szép dolga,

s dala tán nem tompa,

nap fénye, köszöntelek.

Az élők tábora

úgy omoljon oda,

elibéd, mint a rab,

kinek láncát csoda

szakasztotta tova,

s végre mindent visszakap.

Úgy omoljon eléd,

hordva tavasz jelét,

Isten lábaira,

hogy zeng a napkerék

felé száz nemzedék

régről e hálaima:

Te küldöd, magasság,

rögökre hatalmát

a fénynek s kövekre,

mezők ölbe csalják,

járjon tenger fajt át,

s a jövendőt növessze.

            Ez hát az ének, mely a fázó földnek meleget adó napfény jövetelének állít emléket, mely egyszersmind megidéz egy régi-régi fényköszöntő verset, s érthető e rajongás múlhatatlan volta a visszatérő égi derű iránt, hiszen a zord tél végét, a megújulás kezdetét, szerelem és fák rügyfakadását, a madárdalok szimfóniájának első akkordját s a boldog órákat hozza el.

Sorokmajorban és Hévízen, 2017. febr. 19 – márc. 12.