Kit nevezhetünk idealistának? A köznapi értelemben vett idealista az a személy, akinek a gondolkodását semmiképpen sem jellemezhetik földhözragadtként, inkább az éghez és a felhőkhöz van köze, figyelembe véve, milyen magasságokba emelkedik legjobb pillanataiban, és nagy általánosságban is milyen magasságokban jár. Megrögzötten hisz a nagyobb igazságosságban ezen a planétán, a teljesebb teljességben, a nagyobb egyetértésben, a felelősebb emberiségben, ha össze akarom foglalni: ő úgy érzi, minden egyesből lehetséges egy jobb, és sohasem adja fel a reményt, hogy az ideál létrejöhet, vagy a próbálkozást, hogy létrehozza. Így ismerjük legalábbis mi egyszerű halandók a fogalmat S. fajsúlytalan utcáiból.
Figyelmet érdemel, hogy túlnyomórészt lekicsinylő, elutasító megnyilvánulások kísérik a szavak (idealizmus, idealista) feltűnését a mindennapos társalgásban, és – már amennyire én azt látom – ennek az eszmeiségnek a méltósága írásban is csorbát szenved. Miért? És vajon tévedésben él-e az, akit deprimálóan, elnéző legyintéssel idealistának címeznek?
Az idealista számára felemelő adni a rászorulóknak. Legyenek azok árvák, mélyszegénységben élők, koldusok, hajléktalanok vagy bármiben hiányt szenvedők. Az idealista enyhíteni akar a világ kínjain, és mindeközben mentes az előítéletektől. Míg az aluljáróban őt kísérők véleménye már jóeleve elítélő lehet a rongyos embert illetően, és míg az ő markuk zárva marad, ő ad abból, amije van, mert bár tudja, hogy alapvetően mindenki a saját sorsának kovácsa (tehát tehet róla és érte), hisz az emberekben. Rendíthetetlen az emberekbe vetett hite. Gyámolítja az elesettet, leguggol hozzá és jó szót ad neki, meg egy mosolyt. Ezek milliószor jobban fénylenek, mint a pénz, amit szintén. És akik vele járnak, még meg is szólják talán, miért ilyen naiv és álmodozó. De ő tudja, miért teszi. Mondja bárki, hogy hülyeség egyáltalán adni, indokolja meg, miért az? Mi benne a rossz voltaképpen? És ki fogja úgy érezni, hogy helyesen cselekedett és odafigyelt a világra, mikor elfogynak a napjai? Végeredményben ki lesz a testvére őrzője?
Mivel az idealista hite mély és megingathatatlan, mindenhová ezzel a hittel jár. Ezzel a kitörölhetetlen meggyőződéssel, mely által otthonossá varázsolja az idegent, meleggé a hideg környezetet, mely által előrukkoltatja a nemest és értékest az őt körülvevőkből, és nem ritkán ezek is észreveszik, mi jött világra belőlük. Úgy jár, mint a tavasz, és mindenütt szeretve van. Mert tiszteli az ő testvéreit.
Ha – mint éppen most én – egy szívének kedves személy sírjához járul, nem azzal a ki nem mondott üzenettel megy, hogy „Meghaltál”, „Itt hagytál” vagy „Kár, hogy elmentél”, hanem orvosság van a szívében, és az ő üzenete örömhír, mert ő ezzel az üzenettel jön: „Találtam neked más módot élni.” És tudja, hogy az ő szövetségese most része a szélnek, virág és fa nő belőle, visszaköszön a gyermekeiben, és maga a tett, hogy tegnap délelőtt egy mosoly kíséretében csak azért is elvette a teljesen érdektelen szórólapot a hostess lánytól, hogy felvidítsa és megkönnyítse a dolgát, maga a tett egy mozzanat, amiben él, gyönyörűen él az ő szövetségese. Találunk nekik más módot élni. Nekünk is van, nekünk is találnak. Nincs halál.
Végezetül hol lennének most a világ csodái, a mérnöki bravúrral megvalósított épületek, melyek a híres városokban ámulatba ejtik az oda látogatót, hol lennének a jóléti szervezetek, a nemzeti parkok, a klasszikus könyvek, a legendás zenék és a legendák – hol lennének mindezek az ötlet, az idea, a vállalás és a hit nélkül?
Csak azt tudom mondani zárszóul, hogy akármi is az, amit akartok Ti, látni a világot, Oscart nyerni, zenélni, írni, alapítani, felvirágoztatni, találkozni, álomotthont építeni, űrhajózni, versenyeket nyerni, egy országot megváltoztatni, éttermet nyitni, nagyon szerelmesnek lenni – akármi is az, amit akartok Ti, higgyetek benne, hogy lehet, akármit is sulykoltak belétek eddig! Mert bizony lehet.
Váton és Sorokmajorban, 2013. dec. 22-24.
