A platánok felé tekintek,
nem keresem már a kincset,
óriások e fák valóban,
hullik le az álca rólam,
jár a szél, a jó öreg szél,
jár magasan s a töveknél,
aggályaim elröpítem,
úgyis majd egy szép köríven
bölcsőjükbe visszatérnek,
hegy méhe húz sziklavértet,
ember szíve csak egy inget,
ki átszúrja, ki alá tekinget...
A platánokat látja szemem,
mégis azt látom élesen,
milyen sebesen elrobog
egyetlen gyermekkorod,
majd maga a lét, s ha nem vigyázol,
mi lesz közel, és mi távol,
mihez szítasz, mit taszítasz,
aljasság vagy a tiszta szív az,
minden új vagy minden ősi,
vagy a kettőt egybeszőni,
ha nem vigyázol, végül talán
tökéletlen lesz az arány...
Meddő lét az – legyen bár ezer évnyi –,
a felszínt látni, s nem mélyen belenézni.

Sorokmajor, 2017. aug. 2.