A fuvallat áhítatos csendben, hang nélkül járva meg-megingatja a fenyők ruganyos ágait, olyan ez, mintha köszöntve simogatná őket, az ágak pedig jámboran bólogatnának. Ha felnéz az ember a fák tetejére, legvalószínűbb, hogy az egyiknek hegyén meg fogja pillantani a díszes sárga tollruhájú csicsörkét, nálunk ugyanis rendszerint valamelyik fenyő sudarán ülve dalolja el a világnak reggeli üdvözletét. Vele a szelíd, méla gerlék osztoznak ezen a csöppnyi fenyvesen, s ilyenkor egyik fáról a másikra helyezkednek lomhán, s ha valamelyik azon ághegy alá talál is ülni, amelyiken a csicsörke énekel, nem lesz semmi gond. Ismerik egymást. Az ég új patyolat-tisztasággal, üde koraisággal ruházkodott az új napra. Néhány gyapjasforma, fehér felhőt pingált rá a Teremtő keze, aki mostanában jó kedvében van, hiszen nem torpant meg a jó idő jegyeinek diadalmenete az elmúlt pár napban. Ezek a felhők senkinek sem akarnak ártani. Lassan ballagnak és múlnak el a mindent átfogó országúton. Keletkeznek, eljárnak a láthatártól láthatárig nyújtózó, otthonnak nevezett föld felett, s végül eltűnnek, megszűnnek valahol, az is lehet, hogy már az otthont határoló erdőségen innen. Ilyen a felhők mulandósága. Az ég hasonlít egy folyóhoz: a folyón is mindig mások a fodrok, a habok, az örvények, jóllehet vannak afféle ismétlődő jelenségek – de ami medrében siet egyik pillanatban, az a sok-sok millió vízcsepp más-más vidékek ereiből s hordalékával soha többé nem tér vissza, hogy ott újra átsiessen, legfeljebb önmagára halványan emlékeztetve, ezerféleképp megváltozva, mert a körforgás így rendezi.

            Keletről áradni kezd a fény, égi tűzként terjed szét a tájon, borul a fákra. Áldott óra a fény jövetelének órája.

            A fecskék már fent kavarognak a légben, még egyszer olyan magasan, mint a háztető szelemenfája. Délnyugat felől megjelenik egy madárraj, apró madarak tömege, a karvalyt űzik. Egyikük ott suhan közvetlenül a karvaly mögött, s újra meg újra odavág a gyilkos faroktollainak végéhez, ő lehet a legbátrabb kis csivitelő e rajban. Lám, eljött az idő, itt a lehetőség, most ők vannak annak nyomában, aki őket tizedelni szokta, jól megszekírozzák.

            A szellő egyszer csak felelevenedik, sebesebbé válik, eltekereg a fenyők mellett jobbra, eltekereg balra, táncoltatja az ágakat. Most már hangja is van. A lombos vesszőket úgy pendíti meg, mint meglazult húrokat, halkan zendül rajtuk keresztül. Leshelyemre virág- és szénaillatot hoz.

            Majd ha vége lesz e nyárnak, tüzének parazsát eltesszük, hogy utána is találjunk meleget. A parázs egy ideig elég is, aztán ha zorddá válik az idő, s főleg ha még a tél is megérkezik, felszítjuk a halványan izzó maradványokat, a nyárra emlékezve táplálunk kis tüzeket, így tudjuk feléleszteni őt. A nyár féltve őrzött parazsából lesz a tél tüze.

Sorokmajor, 2016. július – szept. 30.