Voltam én a szívtelen,
hióbhírek hírnöke,
a sír szája, a sír röge,
voltam én a mély verem.

Voltam én könyörtelen;
ha szívem volt égni gyáva,
gonosz felem mécsvilága,
voltam én a förtelem.

Voltam én az ostor is,
mely önbőrömön csattant,
ha vádlón szólt a panaszhang:
miért voltam oly komisz?

Sorokmajor, 2016. júl. 21 - aug. 12.

Boldog ember az, ki számol, ültet, alkot,
mert sűrű ködben is megleli a partot,
tettvágy: mindig égő csillaga vezérli,
s ösztöne keresni sejlő ezer évnyi.

Balatonhídvég, 2016. júl. 29-30.

Csermely partján áll a kőris,
ahol sármányt nádlak őriz,
őzek járnak el mellette,
hová magvait rejtette.

Gyökerénél a víz csacsog,
csendesülök, rá hallgatok,
hajnalt, alkonyt táncoltat, hát
ismeri az isten arcát.

Kőriságak alatt eljár
a szénától illatos nyár,
s szelíd égkék áll a fának
hegyén, s kémleli a tájat.

Sorokmajor, 2016. júl. 10-22.

Van vihar, mely csendben tombol,
csak te tudod, miért, te tudod, hol,
mert belül dörög, s szétfeszít olykor.
Feneketlen mélybe réved,
ha sötét idők járnak, a lélek,
ám amíg bízik: felszállhat újra,
le még a pokol se zúzza.

Sorokmajor, 2016. júl. 16-20.

Valakinek el kell vinnie megkopott hírét,
mert földbölcsőjét a csemete nem feledheti,
valakinek dalolnia kell régi dolgokról,
valakinek őriznie kell azt, mi emberi.

Valakinek el kell temetnie tisztességgel,
mit elhantolni gyászoló, pap, ima nem maradt,
valakinek emlékeznie kell ezrek helyett,
hátha kérdik egyszer, mi volt a napszekér alatt.

Valakinek magába kell fogadnia ívét
az egész világnak, s így, féltve, összetartani,
ágyások közt valakinek kertészkednie kell,
és nem fáradhatnak el e munkában karjai.

Sorokmajor, 2016. jún. 25 – júl. 2.

I lived like a king,
The only one left
From a forgotten kingdom,
Because one of them had to sing.

2015-2016.

Lámpafényben az aszfalton
körbefutó repedések,
s itt a biztos, romlatlan nyom:
nem határoz az enyészet.

Mert hol egy vékony rés nyílik,
előtör az élet füve,
színe szürkét élénkít itt,
hamisítatlanul üde.

Lásd, a világ romok között,
s hol kő fedi el, s hol piszok,
hol elhagyott lomod zörög,
valahogy mindig élni fog.

Sorokmajor, 2016. jún. 10-18.

Kései napfény a házak falán,
és még egyszer kezedet választanám.
Felhőkbe nyúlna a csupasz faág,
és még egyszer szívedben ütnék tanyát.

Vasváron és Bögötön, 2016. máj. 27-28.

Jámbornak láttat a jelen, de a sárkány bennünk szendereg,
s midőn ébred, vad tűzre gyújtja a pislákoló lelkeket.

Felsőőr (Oberwart), Sorokmajor, 2016. máj. 24-26.

Fehér Evelinnek ajánlom.

Fürödni lényed tükréhez jár a lelkem,
hollónak vélnéd, míg le nem száll, oly sötét,
s hófehér hattyú lesz, ha szárnyára verten
gyöngy hullám lemossa fekete köntösét.

Hattyú fürdik, üdítik szikrázó cseppek,
a tükör végtelen, mindig csendes nyughely,
lényed kiapadhatatlanul kecsegtet,
s e partra szállok, a holló mindig itt hull el.

Sorokmajorban és Szentgotthárdon, 2016. máj. 16-23.

Jól tudjuk, hogy az út neve mindinkább az:
elfordulás egymástól, cselvetés, homály;
te egy egyenes úttal százat megváltasz –
egy harc sincs veszve, amíg még egy harcos áll.

Talán trónra elleneinket ültette,
s legyen bár a világ rémséges nagy mozsár,
melyben sújtva, zúzva törik ügyünket, de
egy harc sincs veszve, amíg még egy harcos áll.

Melyben keserűség, üröm volt az ital,
tán mindnyájunk kezében volt már oly pohár,
ürítettük, ám igazunk újra rivall –
egy harc sincs veszve, amíg még egy harcos áll.

Szemünknek mámor a sarjadzó, zöldellő
tájnak látványa, s olykor minden rög kopár,
de ha akkor hajtást ígér árva egy tő...
egy harc sincs veszve, amíg még egy harcos áll.

Győr-Ménfőcsanak, 2016. ápr. 30.; Sorokmajor, 2016. máj. 7-11.

Pej paripám pusztán, mint a vihar, vágtat,
ajkamról ködöt feltépőn riad ének,
mert katonája vagyok az igazságnak,
s ebből rakok a fejedre diadémet.

Ezüst, túlvilági csillagfény a fáklyám,
és szívemben hordom az eleven Napot,
és elviszem hozzád szelek héjaszárnyán,
s koronád egy országra melegen ragyog.

Budapest, Vaskeresztes, Sorokmajor,
2015. nov. 24., 2016. ápr. 16–17., ápr. 24.

Kimertem a harmattavat,
hoztam tengermély szerelmet,
elhervadnod sosem szabad,
e kincsekkel ékszerezlek.

***

Kimertem a harmattavat,
hoztam tengermély szerelmet,
reád öntöm, s a talpalat
földek, s mind, ahány még marad,
éjszakák is úgy neveznek:
királynő, kiből fény fakad.

Sorokmajor, 2016. márc. 28.; Budapest, 2016. ápr. 5.

Ki bujdosott, csillogó vértben előjön,
nagyobb mindnél, kezével fákat csavar ki.
Imádban kéred, ellenséged ne lőjön,
de ha meg van írva, hogy mikor kell halni...

Kelő Nap fényében arcomat mosom meg,
versenyfutás az idővel: lépéselőny,
hiszen ha minden bástyánk rom és korom lett,
csak akkor nem ring majd toboz: mag a fenyőn.

Lépéselőny az, hogy tartja magát a gond.
Gond a születésre, ég felé növésre.
De ez a fölény, mit olykor javára mond,
sosem létezett. Csak harc a Földön érte.

Nincs fölény, csak előny: mindig pillanatnyi.
Bőrébe bújnék annak s szemével látnék,
kinek lelke vak és nem tud jót akarni,
hogy megtanuljam, honnan terjed az árnyék.

Mit kezembe adtak, erőm az. Feladat.
Sorstól rám bízott birtok s vezéri pálca,
s hogy gaz ne fojtsa s ketté ne törje harag,
minden pillantásom éberen vigyázza.

Sorokmajor, 2016. márc. 20-24.

Szavakban lélegzem.
Szavakban igazán.
Úgy, mintha kortyolnám
az élet elixírjét,
belélegezném
ős, szent szellemét.
Lelkem épen maradt hídvég,
amikor az összes híd felég.
De minden égésnek
pernyéje, korma szó,
s amint rám rakódik,
már örökkévaló.
Szavakban lélegzem.
Mély lélegzetet
veszek a nyelvből,
mellyel kimondták,
mit öl a por gyermeke meg.
Mellyel az is kimondatott,
íme, hogy megvédünk a gonosztól,
míg élünk, ezernyi holnapot.

Budapesten, Szombathely felé a vonaton, Jákon, 2016. márc. 9–12.

Fehér Evelinnek ajánlom.

Valóságos szőnyeget alkot
a bokrok alatt a hóvirág,
zsenge fűbe bújnak a halmok,
új hajtások: hímes bóbiták.

Nyáját már terelgeti össze
a tavasz, e harsány pásztornép,
s jószága szapora körötte:
nyomában szökken a százszorszép.

Az ereszre pufók verebek
ülnek, s onnan a tetőcserép
alá kandikálnak, hol meleg
fészek lesz, s majd sok cseperedő veréb.

Sorokmajorban és Budapesten, 2016. febr. 26 – márc. 7.

Szeretem nagyon,
ha szürkület idején
a rigók búcsúzó trilláját
meghallgathatom.

S mindig éltetett,
ha a széles eget fürkészhettem,
vagy belőle akár csak egy
apró részletet.

Ámulnék látva,
akárhányszor még, amint a menten
felhágó Napot az erdő már kipirult
ölben dajkálja.

S lelkemnek csoda,
hogy történt Jó, amit
se ember, se menny
nem sejtett soha.

Budapesten és Budapest felé a vonaton,
2016. febr. 16-23.

Sorsom néha tömlöcbe vet,
melynek rácsa kétely s önvád,
tere terhekből összetett,
s gondolok a hűs kövön rád.

Ez a hűs kő: mint a tüske,
testem alatt ez a szőnyeg,
s rossz szellemek lemerülte
mérgezi meg levegőmet.

Jó szándékú tépelődés,
óh, de húsomat szaggatja,
s néha éppen ő a fő vész:
oly csekély a lélek haszna!

Mintha vadászzsákmány lennék,
melynek nyomait a portyán
meglelik, s a nád meg nem véd:
vagyok vergődő toportyán.

Látod, Kincsem? Tömlöcömben,
közel az árnyék völgyéhez,
ha a sors haragvón dörren,
megannyi kétség környékez.

S amikoron eljössz végre,
s te mindig eljössz, Édesem,
együtt lépünk ki a fénybe,
hol eloszlik a félelem.

Köddé válnak a vasrácsok,
többé nem vagyok rab ember,
kék szemedben szabadságot
ígérve csillog a tenger.

Ha te itt vagy, lelkem szárnyal,
felhőt szel, hegycsúcsot kerül,
játszik fent a szivárvánnyal,
te lelkeddel megpenderül,

s egybeforr a szám a száddal,
mint hajnalpírral harmata,
lelkünk fenn, magasan szárnyal,
s ott úr már csak az Úr maga.

Sorokmajorban és Budapesten, 2016. febr. 1-11.

Nem akarok hallani hazugságot,
se féligazságokat, jobb, ha tudjátok!
Ne feleljetek egymás szavába vágva!
Halk szavak helye ez, akár egy apácazárda.
Egymást ne tépjétek itt, e teremben,
mert lehet a király is igen szeretetlen,
öklömet talán mindkettőtök látja.
Meg fogom hallgatni ügyetek versét,
nincs szükség kérlelni: Türelem, Felség!
S döntést hozok, de lássa az ország,
míg élek, az igazság nem szenved csorbát.

Sorokmajor, 2016. január

A szél magányosan üget,
s a leáldozó Napra hunyorítva,
mely bőrömön halvány tüzét szítja,
tudom, hogy e perc a Könyörület.

Sorokmajor, 2016. jan. 18-19.

Most oly tiszta, tízezer
csillagtól szikrázik az ég.
Csak úgy tudnám leírni,
mit e különös éjen látok:
egy nagyon ősi,
elfeledett korban
valami rettenetes nagyot
és roppant fényeset
pozdorjává törtek,
s most minden darabka
a régi fénnyel ragyog.

Sorokmajor, 2016. jan. 12.

Mindig azt plántáltad belém,
hogy legyek minduntalan, minden utamon jó
vagy a jóhoz hasonló.
De úgy elfáradtam benne,
mint egy hét országon hajszolt,
vad vágtától habos ló.

Hitem megtört, ez kételyek siráma,
miért cipelnék terhet rémesen hiába?
Adj nyugalmat, nem tudok már,
nem akarok lenni senki messiása.

Sorokmajor, 2016. jan. 7.

Már azt hittem, a tűzszünet végtelen,
s mi fájni fog még, tompán fáj majd, nem élesen,
s most láncos bottal veri ki fél szemem
ez a sok felébredt, ez a sok nagy félelem.

Sorokmajor, 2015. dec. 22.

            A falu végén kezdődő földúton jókorát kell haladni. Ezen a földúton többek megfordulnak. Van, aki a kutyát sétáltatja rajta, van, aki magában andalog a nyomán, és vannak, akik párban járnak rajta.

            A földúton jókorát kell haladni, mígnem a taposott, sosem egészen elhagyatott szakasz átadja helyét a fűvel jobban benőtt, többnyire magányos résznek.

            De mindvégig kíséri a patak az arra tévedőt, mely olyan szép nekem, mint egy érzékcsalódás. S ez így volt egész életemben.

            A patak csak időszakos vízfolyás, a meder teljes hosszában pusztán hóolvadáskor és kiadós esők után folyik a víz. Itt a földút mentén viszont mindig csillámlik benne valami – talán egy olyan száraz és rekkenő nyarat láttam, amikor itt is jóformán kiszáradt.

            A magányos rész útját csupán a lehajlott, kopottabb fű különbözteti meg környezetétől. Errefelé ritkán jár valaki, szinte háborítatlan a madárénektől csilingelő táj.

            Előbb a földes út kettéágazik, egy ága felkanyarodik a dombra, és inkább azon szoktak felkaptatni az emberek, fel az erdőbe. A másik ága végén csak a magasles van.

            Az árpatenger hullámzik, ahogy elfut felette a szél. A pacsirta éneke tölti be a teret. Szakadatlanul énekel a délelőtt álmatag levegőjében.

            Mindez történik a vadászles tövében, mely úgy tekint alá a messze elterülő mezőkre, s azon túl a szemhatárig nyúló erdőségre, mint annak vigyázó pásztora.

            Sokat tudna mesélni a kukorica növéséről, az árpa növéséről, a gidáikat óvó őzsutákról, a viharról, a holdas éjszakáról.

            S arról, hogy jelen volt két sors összefonódásánál, kiket egy ízben valamilyen kifürkészhetetlen akarat egybeterelt, hogy attól a pillanattól fogva ha eltávolodnának egymástól, mindig visszafelé törekedjenek, s ez a ragaszkodás hajtotta őket a magasleshez is, hogy ott találkozzanak, és szorosabbra fűzzék, ami végzetszerűen, feltartóztathatatlanul közeledett rájuk.

            A magasles sokat tudna mesélni: a patakpart és a földek széleinek kivirulásáról vagy arról, ahogy egy vonzódás virágba borult.

            De arról is, hogy milyen az ősz, és milyen végignézni minden egyes percét, minden kis halált odakint.

            Ám öröm vegyült e történetbe ősszel is, mert a félévesek sétáján is láttam, mikor átkeltünk a mezőn: már sárgára váltottak a lombok a mögötte álló fákon, s e színváltás látványa megkapó volt, lenyűgöző.

            Lám, a magaslesnek ilyen meséje van, lécei, deszkái sok titkot ismernek, mint ahogy a szerteágazó utak a környéken, keresztülvágva a szántások között és az erdőn, mint ahogy a fák a kertekben, a padok; s ezer rege ivódott mindenbe, ami minket körülvesz, s mindegyik érdemes arra, hogy megörökítsék. S ha meghallgatnánk a lépten-nyomon elrejtett meséket, olyan szép lehetne a világ, mint még sohase volt, hiszen sokkal többet hallgatnánk és értenénk, s e kettőben a teljesség lakozik.

Sorokmajor, 2015. június – december

Azért maradok talpon,
mert erre kért egy megtört,
sokat szenvedett asszony,
ki részben értem tört meg.

Azért maradok talpon,
mert volt, van, kinek fontos,
hogy árnyék ne sorvasszon,
így vetem lábam földnek.

Azért maradok talpon,
mert az én országomban
kiknek szíve sokat nyom,
egymásért megszakadnak.

S hozzájuk híven állok,
hogy ha eljön az idő,
odaadjam a lángot
s én sötétben maradjak.

Sorokmajor, 2015. dec. 13-16.