Pergett, pergett megállíthatatlan, homokórák őrlődtek fel sorra,letelt, hittem, ezredévek sorsa minden napban.Nem érintett lángolón az ajkam,megtért szóval, mint amikor gyónok,így múltak el rettentő eónokminden napban.Álomszerű voltál: láthatatlan,s mint akik nem találhatnak…
Égmély nyelt el...
Égmély nyelt el,földmagas vitt el,világnak végén jártamemberkezdeti hittel.Számban szó volt,lelkemben léptek,hátrahagytam egy erdőt,s zokogott, az is érzett.Holdvilágbanfelnéztem egyszer,anyámra néztem hosszan,s kérdeztem én, az ember.Mondd, az érzőhúsnak és csontnakkét…
Az elmulasztott ölelés, látogatás, és a jó szó, ami nem hangzott el
Összeborulni. Összeborulni kellett volna, csak egy percet lopni magunknak még, de mindketten féltünk megtenni, és félszegen mosolyogva köszöntünk el, miközben szemünk kétségbeesett kutatást folytatott, tekintettel kapaszkodtunk egymásba, eddig terjedt…
Ki bukott el?
Sziklaszilárd vagyok én még,elveimhez hű maradtam,szeretőm maga a szépségs tovább hiszek minden napban;elgyengülten láttatok bár,bent a lélek vad s erős volt - Hazám, mikor lángra dobtál,onnan kiáltottam hőskort...Ki bukott el? Nem, nem, én nem!De jól tudom, felemelni,ha valóban…
El
Túléltem az életet hátamon víve a halált,a végtelenbe megyek,nekem már semmi se árt.Át ezer galaxison,örök-feketén a fényben,elvész ez a föld, bizony,az Isten is, de én nem.