A gyermek játékai között
forrásvíz üdeségével buzgott,
mosta-mosta testünket,
a befogadó, kicsiny burkot.

Majd a vér, mivel cseperedő
embert félsz s hideg néha bélep,
úgy, ahogy a zavaros víz,
olyanformán volt sötétebb.

S mikor a fiúk a férfi címet
követelték már lázadva,
egy merő láng és ördögtánc volt,
lohasztani nem tudta zabla.

S azóta oly sok történt,
egyszer itt voltunk, majd amott,
és nem vagyunk ugyanazok,
idő gyalult és faragott.

A vér csörgedezett legsúlyosabb
hibáink korszakain át is,
mikor a szív mást várt, s dörömbölt: ne bántsuk,
s vele verte minden kapilláris.

A vér járta állandó útjait
szüntelen, elszántan csordogált,
s hogy megtartott balsorsodban is,
azért vég nélkül, szüntelen áldd.

Bizony, mikor úgy láttuk, egyetlen
fáklya fénye kínlódik a legyőzhetetlen,
mindent s őt is mindjárt elborító éjben,
a vér akkor is futott az erekben.

A vér nem ismer parancsolót –
ki állíthatná meg? Nem törik meg,
nem hallgat el, nem lökhetik félre,
s nem forralja sértés, mi kisded.

Annyi ábránd, annyi csalódás,
annyi állapot, mi folyton illan...
csak a vér csörgedezik ugyanoly
hű szolgálattal holtomiglan.

Sorokmajor, 2017. nov. 6-24.