Van nekem egy új elgondolásom,
és ha egy van, terem mindjárt három,
ámde most csak a fő képről szólván
mondandómnak kerekségét óvnám.

Kósza gondolat, s belőle álom
formálódott egy szép délutánon,
mikor ünnepet ültünk, kedveset,
mint csak a magyar vidéken lehet.

Egyik ünnep után jön a másik,
alkalomra új alkalom rányit,
hisz jó a dolgot torral dicsérni
s baráttal, ki érdemedet érti.

Nem való az, ahogy én is tettem,
kitűzni célt, mi elérhetetlen
majdhogynem, s mégis elérve meghitt
hálaünnepre nem adni semmit.

Így tehát, mint mondtam, megszenteltük
akkor, amit végbevittünk együtt –
étellel, itallal, gondosan, jól,
s dicsérettel, nem fogytunk ki abból.

Asztalunk oszlop tövében állott,
de oszlopból még volt azután sok,
hisz a tornácon kerestünk enyhet,
pitvar szélén, hol Nap nem perzselhet.

Figyeltem, ahogy a vendéglőkert
kavicságyán a nyári fény őgyelg,
amott kút, fehérre meszelt káva
s a ház százados gesztenyefája.

Középütt néhány (épp szabad) asztal
a szükségessel díszített lappal:
sónak, borsnak, paprikának helye
adott, hisz majd fűszereznek vele.

E körkompozíciótól balra
ott a kemence s egy fiatal fa,
s a vendég tudja, hogy áll a világ,
deszkakerítés résein kilát.

Itt fogant meg, e képet szemlélve
tehát a gondolat, s teszem végre,
mit tennem kell, elárulom sebten,
hogy mi jelent meg képzeletemben.

Elképzeltem, ahogy mi, régóta
barátok, kiknek a vers, a próza
oly kedves, összegyűlünk e helyen,
tudván, hogy ez micsoda kegyelem.

Összegyűlünk, mondjuk: ott középütt,
ott lesz a tollforgatóknak székük,
ott lesz asztal, tartani poharat,
ott rajzunk, mint must körül bogarak.

Szívünk színültig tölti derűvel,
hogy áll aznap a szellemi műhely,
hol mindenki kedvére szőheti
a tervet, mely legdrágább őneki.

S felfűzheti egymás után, sorra
elméje gyöngyeit, hogy úgy fogja
igaz vízióit, mint kész ékszert,
amilyet addig senki se képzelt.

Papírra vetheti ott, vagy pedig
később, ha még csiszolná gyöngyeit.
Költi az óriást e környezet,
felszínre jön, mi mélyben rejtezett.

E hitem szerint eljövő idő
tegye – amilyen az ős, hegyi kő –
szilárddá néhány összegyűlt barát
egységét s a küldetés tudatát.

Sorokmajor, 2016. aug. 31 – szept. 19.