S. T.   Most nem tudom, hol vagyok. Mint az örvényben kerengő nád, elhagytam a biztos partközelt, és nem sejtem a víz alját.   Emlékszem jól a szeretetéhségre, mi gyermeki lelkemben élt. És visszakívánom, visszasírom a kamaszkori félőrült szenvedélyt.   Vannak vágyaim a jövő időkre, s…

Pej paripám pusztán, mint a vihar, vágtat,ajkamról ködöt feltépőn riad ének,mert katonája vagyok az igazságnak,s ebből rakok a fejedre diadémet.Ezüst, túlvilági csillagfény a fáklyám,és szívemben hordom az eleven Napot,és elviszem hozzád szelek héjaszárnyán,s koronád egy országra melegen…

Kimertem a harmattavat,hoztam tengermély szerelmet,elhervadnod sosem szabad,e kincsekkel ékszerezlek.***Kimertem a harmattavat,hoztam tengermély szerelmet,reád öntöm, s a talpalatföldek, s mind, ahány még marad,éjszakák is úgy neveznek:királynő, kiből fény fakad.Sorokmajor, 2016. márc. 28.;…

Szavakban lélegzem.Szavakban igazán.Úgy, mintha kortyolnám az élet elixírjét,belélegezném ős, szent szellemét.Lelkem épen maradt hídvég,amikor az összes híd felég.De minden égésnekpernyéje, korma szó,s amint rám rakódik,már örökkévaló. Szavakban lélegzem.Mély lélegzetetveszek a nyelvből,mellyel…

Fehér Evelinnek ajánlom.Valóságos szőnyeget alkota bokrok alatt a hóvirág,zsenge fűbe bújnak a halmok,új hajtások: hímes bóbiták.Nyáját már terelgeti összea tavasz, e harsány pásztornép,s jószága szapora körötte:nyomában szökken a százszorszép.Az ereszre pufók verebekülnek, s onnan a tetőcserépalá…

Szeretem nagyon,ha szürkület idejéna rigók búcsúzó trillájátmeghallgathatom.S mindig éltetett,ha a széles eget fürkészhettem,vagy belőle akár csak egyapró részletet.Ámulnék látva,akárhányszor még, amint a mentenfelhágó Napot az erdő már kipirultölben dajkálja.S lelkemnek csoda,hogy történt Jó,…

Sorsom néha tömlöcbe vet, melynek rácsa kétely s önvád, tere terhekből összetett, s gondolok a hűs kövön rád. Ez a hűs kő: mint a tüske, testem alatt ez a szőnyeg, s rossz szellemek lemerülte mérgezi meg levegőmet. Jó szándékú tépelődés, óh, de húsomat szaggatja, s néha éppen ő a fő vész: oly…

Ama út nyomvonalát ismeri sok, s hittem azt, neki is tetszeni fog,ha rajta jár, kísérve engemet ő,gerleszelíden, hőn szerető.Soká csak szél, aki értheti jól,ki tudott reszketeg álmairól?Ki tudta: látja az út közepén,látja a kóbor, a bús szökevény,hogy ott, ahol fürgén…

Eljegyzésetekre: Ujlaki Nikolettnek és Kozma Gergely Andrásnak.Forró és óvó kar az oltalmazója,bástyája van annak, ki hűséggel fizet,s kincse halomnyi.Volt a kezdet: a rég, és évek az óta,és tudtátok, hogy a létet már lesz kinekaranyba vonni.Mondjátok azt, hogy a másik hajléka…

Régi évek vázát, jármátlevetettem győztesen.Kedvesem királyi szépség,s mint királynak, főz nekem.Együtt élek széllel, nappal,dolgozom a földeken.Nem vágyom a délibábra, nem kérem, hogy több legyen.Öröm ül a fáim ágán,s ha mellé bánat röppen,bízva tűröm, mindennel…

            Néztem a halakat a medence vizében, tudod, amelyiknek a közepén, mint egy buzgárból, bugyog fel a víz. Rád emlékeztettek a halak, a csobogó víz, a medence és a park.             Bejöttem a házba, bezártam magam mögött a rácsos kaput, és…

Felkönyökölve fekszem és nézemtermetem elé bújt apró termeted.Oly természetes, mint a lélegzéss mint mi ezer éve így rendeltetett.Budapest, 2015. okt. 6.

Te vagy a Szerelmem, égi szép,szélviharban te vagy az öblöm,a szent, ki szörnyek elé kilép,te vagy az egyetlen csoda a földön.Te vagy a Kincsem, a drága szép,ki úgy csillogsz, mint a hómező, ha a tél-lehelet ráfagy épp,Szerelmem vagy, és oltalmam körbesző.Te vagy a Szerelmem,…

Akasztott ábrándok lógnak a fán, túlzsúfolt világban jó a magány. Mindent, mit kértek, a kútba lököm, széthullott világban jó a közöny. A kincsért ezer évig kell ásnom, a lét java csúf, mint harapásnyom, a korszellemet diktálja Káin, s maroknyi jóért vívom…

Mint csermely vize, iramlik el, macskatalpon surran mögötted, s abban rejtve van minden, mi kell, mit szemednek magából fölfed.   És arra ébred minden földi, ha elment utolérhetetlen, hogy nem szabadna elsöpörni egy nyomát sem, egy porszemet sem.   Hanem az út, melyen…

A szél csizmáját kapom kölcsöns erejét adja kölcsön Sámson,hisz túl erdőn, túl néhány völgyöntündököl az én briliánsom. Tarján környékén, 2015. ápr. 18.; Budapest, 2015. ápr. 29.

Ez a dal szól a kék égnek felettem,  és a pusztáknak írom e dalt egyben, ahonnan a szél súgdosott és intett, ez a háladal a testvéreimnek, ez a dalocska száll a barátokhoz, akiknek szíve szövetséget hordoz, ez a háladal szól az otthonomnak, hol füvek, fák és rögök mesét…

Hétszer vitt pokolba az út, s még hétszer oda visszarúg, annyi volt a kálváriám, mi hét emberre jut talán, balcsillag fénye megjelölt, bennem hét szív repeszre tört, hét nap álmodom, hogy lehet rendes emberi életet, hétszer annyit vezekeltem, ahány bűnt valaha mertem, felállni…

Fogadd el tőlem e választ, régi társam, mit hűséges múzsám tollamba parancsol, halld, győri testvér, ki őrzöl még imádban, te, kivel nekem ez költőknek aranykor!   Nincs sorom zúgni, hogy a tömegbe oltsam, a szívem a csend, talán mind hiába szó, s ha botlom és csetlem is…

Üres házban egymaga az özvegy, nincs, ki hallgassa szíve dolgait, beszélni néha egy sírkőhöz megy, s nem szól más hozzá jónéhány napig.   Az anya mindennap rajtuk mereng, kikért saját szájától vette el a falatot, s tudja, mit is jelent, hogy fiatalsága árán…

Nincs ott a telefon, a bankszámla, a Tiffany-lámpa. Ott nem szorul hamisság minden szívdobbanásba. A dolgok legmélyén: szinte semmi, mi körülvesz most; a mély a világméretű szemfényvesztés béklyóitól megfoszt. A dolgok legmélyén az ég van és a fák. Ott találni…

Kozma Gergely Andrásnak és Ujlaki Nikolettnek szeretettel, a hatéves évfordulóra.   Még egy hódolat a tiéteknek, még egy hódolatot éneklek, mert eljöttem a hatodikra, s istenek könnye folyik ma, ha látják, hogy van még ilyen a létben, az egyszeriben, ilyen szép és ily…

Csak ne lenne sarkamban tűz, túl sok gyilkos szó a számban, csak ne elnyűtt, inkább aggszűz lenne szívem s makulátlan!   Csak hűlne el az az ötlet, hogy hátat fordíts barátnak, csak akiket összetörtek, lennének már egyszer bátrak.   Adni lámpást fénnyel tele lenne…

Mikor újra harsant a kürt szava, károgtak: eleve vesztve a csata, de nekem mindig merni kell még egyet, s kishitűeknek nem hajtom fejemet meg.   A harcmezőn fog érni a hajnal, kardomat villantva nagy diadallal, s ellenség szemében Uram bocsássa, hogy vesztesnek tűnnék, ha el…

Néha úgy járok, hogy nincs szememben égszín, néha úgy járok, hogy belül senki földje,  és úgy járok, hogy a sorsom puszta félrím, és soha többé nem cseng rendesen össze.   De tudom, voltam az éjben botorkáló rémvak horizontján irányt adó tűzjel. Mint egy kutya…