Fogadd el tőlem e választ, régi társam,
mit hűséges múzsám tollamba parancsol,
halld, győri testvér, ki őrzöl még imádban,
te, kivel nekem ez költőknek aranykor!

Nincs sorom zúgni, hogy a tömegbe oltsam,
a szívem a csend, talán mind hiába szó,
s ha botlom és csetlem is sivár romokban,
csak dalolom, hogy embernek virág való.

Mint évtized óta, vagy végtelen láncán
az éveknek, úgy hinném, e dalt dalolom,
melyben mélyrehatóan megkap a látvány:
a Nap és a Hold, a hó, a sziklaorom.

A tavak, az erdő, az utcák, a dombok,
és oly mélyrehatóan megkap, hogy érzek, 
így elragadottan borongok s rajongok,
s ez amolyan ég és föld közötti végzet.

S ha valamely testvérem fél a hazában,
én üzenem: ne játsszanak semelyikkel,
mert bizisten, egy mellett lehetünk százan,
így vállalják egyszer az én helyem is fel.

Én hiszem, hogy nagyon is kell az a fárosz,
a tűzjel, mit el csak a halál szele olt,
s reményt kell ültetni minden kicsi fához,
mert túl sokszor volt már, hogy semerre se volt.

S kérded, e lantjáték vajon kihez is szól -
itt, hol úgy eluralkodott közben a zaj?
Mit hangszeren hallasz a sóhajaimból,
mindenki verse, ki ilyen verset akar.

Sárváron, Sorokmajorban és Budapesten, 2015. febr. 28 – márc. 8.