Egy kíváncsi utazó nem is rég
odahagyta nagy hegyek gerincét,
onnan átlépett a széles égbe,
boldog volt és riadt, mert elérte.

S ha így pártját fogta a véletlen,
a kalandnak ő nem állott ellen,
elindult a felhők erdejében,
s kire lelt ott? Menten elmesélem.

A legősibb élő ott merengett,
hol torlódott, majd megnyílt a felleg,
állt a fehér fodrok szélén, hogy jól
lássa képmását az égi honból.

Felpillantott csak az utazóra,
ki megrettent, félt: tán üt az óra,
az utolsó, ámde ugyanakkor
hitte, hogy az Úrban nem harag forr.

Az Úr már újra a lenti képet
fürkészte, mint akit megigézett,
s közelebb intette, rá nem nézve,
a vándort hívta a mennyszegélyre.

S odalépett hozzá a halandó,
mindenhatóhoz a törpe, gyarló,
nem éri bántalom, tudta immar,
oly felhők közt, mint a hegyikristály.

Ama messzi földre rátekintett,
s kíváncsi lett: Isten lát-e kincset,
érző művét kedvvel szemléli-e,
úgy nézhet-e rá, mint eszményire?

S gondolatját a Teremtő tudta,
hisz felhasad minden titok burka
előtte – s az arcra vont hamis máz,
s a kígyók nyelve (ő látja: villás).

Így hát ajkáról a válasz eredt,
válasz eredt a világa felett,
tisztán zengve, mert a hangja hárfa
húrjának elpendülő lágysága:

„Nem temetem, van még hitem benne,
tűnnek ki küzdők, hol sok a renyhe,
megvillan a sziporkázó elme,
s néhánynak őszinte a szerelme.

Ám az ember hibái nem fogytak,
s e fő gyakorta amiatt horgad,
hogy olyan közönyös s megtévesztett
e harmadiknak mondott évezred.

Dicső fénnyel kigyúlnak naponta –
s nem kíváncsiak a csillagokra.
Ágak bókolnak, zizzen a levél –
s nem hallgatják, amit a szél regél.

Erdők, füvek, kő, a víz, a lankák –
mit teremtettem, már nem vizslatják.
Rendszerekben rabok lettek önként,
nem keres a lelkük szabad ösvényt.

Hogy édesgyermekei a Földnek,
mely merőben más formát nem ölthet,
elfeledhették mostanra, így hát
megsebzik s a sebet nem tisztítják.

Mondd el nekik, aki meghallgatja,
hogy királlyá lett az ördög fattya,
az Ármány régtől fogva álruhás,
s tettük egyszerűen csak árulás.”

Sorokmajor, 2017. márc. 14 – ápr. 8.