Leborulok, hogy tenyerem, arcom érje
röge, pora, köve, s bizony nem vezeklésre,
nem is csatára készülök, hanem visszajövök.
Mert szabaddá tett a föld, erdő, s ekképp megkötött.

Vérem melege orcámon átsüt
a törmelékes, apró kristálytűk
lepte talajra. Közöttünk oly erős
a kapocs, mint tigrisgyőző emberős,

hogy néha csak mi ketten létezünk, semmi
más nem tud hézagot lelni –
holott vannak, kikért meghalnék, s ezért
élek értük –, bölcső s mag, mely benne kélt.

Az idő futásában kövülten állunk,
mi talán nem is változtunk eddig,
mi ugyanolyan áhítatos csenddel
találjuk meg egymást még,
mint amilyen csendben a tavaszi
virág, ezer és millió, kifeslik.

Harasztifalu, 2018. okt. 3.; Szentpéterfa, 2018. okt. 6.; Nagysároslak (Moschendorf), 2018. okt. 6.;
Vasszilvágy, 2018. okt. 12.; Sorokmajor, 2018. okt. 14.

A gyomokat kitépték a földből.
A késekről letörölték a vért.
A szabadság eljött, s értéke már
nincs fele annak, mit morzsákban ért.

S nem ámuldozunk, hogy így van, hiszen
az emberi elme mindig rostál,
mit magáénak tud már, nem marad
felszínén, csupán a mélyén rozsdáll.

De szabadság-e eme állapot,
vagy a szabadságunk délibábja?
Miénk-e már az egész világ, vagy
tétován meredünk a világra,

hátratett kézzel, csak várogatva,
„Tudom, mi a teendő" – ezt váltig
állítva, de bízva, hogy valaki
kipótolja, mi nekünk hiányzik?!

Elég! Belesüppedni közönybe,
kényelembe kudarcok kudarca!
Hol mindenkinek minden mindegy, azt
a szegény hont mindenki uralja!

Vezérlő csillagunkat fellegek
takarják, előttünk a köd leple.
Szabadok, magunk urai leszünk,
ha a kar tesz s felfénylik az elme.

Sorokmajor, 2018. szept. 17 – okt. 2.

Az idő csak a parányi

dolgok nyomát törli el.

Jelöletlen az emberi

kicsiség, s a többi: jel.

Mert a kedves szó, a vigasz,

szelídség s jóakarat

lenyomata fel-felbukkan

utunkon a Nap alatt.

Mint pusztán a forrás, mint fák

árnyai közt fénypászma,

olyan, ha az emlék a múlt

szép perceit feltárja.

S akitől ezeket kaptuk,

ki itt nyomait hagyta,

barátságunk mint erős vért,

időtlenül boruljon arra!

Sorokmajor, 2018. szept. 6-13.

Én munkás ruhám szögre akasztottam,
dolgom elvégeztem, mehetek.
Távollétemben a Nap majd kilobban,
s magatok csináltok meleget.

Markomba szorítottam a fecskéket,
mint rengeteg fekete magot,
beszóratnak velük, mert a természet
óhajtja, a messzi parlagok.

Viszem a virágokat s a lepkéket,
mutatóba néhányat hagyok.
De láttam ám, hogy mint féreg és méreg,
mennyit, mennyit pusztítottatok.

Az én munkám itt immár abbamarad,
s remélem, hogy a világ zokon
nem vette szeszélyeimet, no de csak
értse meg, hogy én is változom!

Ami kellett, volt is, ez, ami fontos.
Óh, árnyékom megnyúlt, igen hosszú már,
ez búcsúórám, indulok síromhoz,
most a verőfényből lesz alkonysugár.

Sorokmajor, 2018. aug. 29 – szept. 2.

... S te magad által teremtett súlyt cipelsz.

Tán nem tudod, hogy gondolatban
annyian szorítják kezedet,
s bárhol is jársz, körülvesz téged
a szívükből fakadó szeretet?

Minden lépésedet vigyáznák,
ha kérnéd, s fohászt mormolnának,
ha távol lennél, hogy semmiképp
ne tévedjen ingoványra lábad.

Számolatlan adnának mindig,
és soha nem hagynának cserben,
hát miért félsz? Ti együtt vagytok,
nem egyedül vagy a világ ellen!

... S te magad által teremtett súlyt cipelsz.
De mondd, hátad mi végre hajlott
alatta, mikor nem óvhatnának
téged ennél hűségesebben?

Sorokmajor, 2018. aug. 21-28.

Hej, kazánfűtő, rakd még a szenet!
Az éhes vasszörny szájába serény
karral lapátold, semmisítse meg
táplálékát pokoli rejtekén!

Fáradságod bőrödből préseli
a keserves verítékgyöngyöket,
isszák már a hajótest rései,
a rozsdafoltok, a szén, a szögek.

Te csak szórod az izzó üregbe
híven a darabos, fekete súlyt –
áldozatul, de oda űzetve
az ember is nagy áldozatot nyújt.

S e nehéz kötelesség árnyéka
bár ne lenne arcodon oly sötét,
hogy ne értsd, amit nem rejt véka
alá szívem, kiáltó ösztönét:

Hej, kazánfűtő, rakd még a szenet!
Fűtsd tovább is az én kazánomat,
ez a szív talán nem vasszörnyeteg,
de jobb, ha a tűz benne nem lohad.

Sorokmajor, Keszthely, Balatonmáriafürdő, 2018. aug. 1-13.

Átzeng a parton a madárdal,
nem múlik a tó násza a náddal,
a nyár hevülése sem halványul,
röppenve szegődik hozzám társul.

Fuvallat lebbent levelet meg
s nem ügyelt hajszálakat emelget,
júliusban időnk így fon tünde
bájjal virágkoszorút fejünkre.

Balatonlelle, 2018. júl. 28-29.

Az vagyok, aki ma vagyok,
aki tegnap voltam, tegnap élt,
s aki majd holnap leszek,
azt még nem ismerheted.

Sorokmajor, 2018. júl. 18.

Uram, életem hová jut e tengeren?
Jó kormányosa vagyok hajómnak?
Miért magam mérlegelem, mi a helyes,
miért feledkezem meg rólad?

Nem vészeltem át tán irtózatos vihart,
fohászkodva könyörületedért?
Derűidőben miért nem jut eszembe,
hogy engemet kegyelmed segélt?

S borúban sem a te nyomod kutatom én,
hogy utolérjelek – így van gyakran.
Miért nem hallom már lépted, ha erre jársz?
De tán te magad jársz halkabban.

Uram, életem hová jut e tengeren?
Jó kormányosa vagyok hajómnak?
Szívemet kitárom, s hagyom uralkodni,
hogy ne feledkezzek meg rólad.

Sorokmajor, 2018. júl. 9-18.

Kigyúlnak az utcákon a lámpák,
s nem rémít a vaksötétség
minket éjjel. Már sok ezer éve
bennünket rossztól a fény véd.

Bárhová magunkkal tudjuk vinni
a világosságot mai
napság, s mint maroknyi had, próbáljuk
a sötét hatalmát visszatartani.

Sorokmajor, 2018. júl. 2-7.

Két országot láttam. Először azt,
amelynek nagy múltú nép ugyan
népe, mely, ha akar, vihart támaszt,
s ellenre fojtó éjként zuhan,

földje gazdag, kalásztengert termő,
édes vize szomjat mindig olt,
ott a jóság tanúja minden kő,
mit sok féreg hiába tiport,

de nem törekednek magasra már,
gondolatuk a határtalant
nem hasítja ki, s ha odatalál,
visszariad, s jár inkább alant.

Puszta hát az ég e haza felett,
megreked a földön a lélek,
mint aki után sorsharag eredt,
ha a tudás fájáról tépett.

Nem lesznek az emberek sasokká,
mert homályosan látnak már csak,
s nincs erő, mi működésbe hozná
azt a bámulatos nagy szárnyat.

Másodjára láttam az országot,
melynek népe égre nézhetett,
földek – melyeket serényen szántott –
s csillámló forrásai felett,

kövekre suhanó árnyat vetve,
a határtalanban gyönyörrel
megmerítkező tenger lélekre
hullatva, mit mennyfákról tördel

(aranyló rügyet, smaragd levelet –
rügyaranyat jószándék hajtotta,
leveleket isteni szeretet,
s fény őket ragyogásba vonta),

szárnyát fenségesen suhogtatva
szállt a sassereg, a boldogak,
a földet éberen őrző fajta,
kiknek ajtót tárt a Gondolat,

s nem szűnő ámulattal figyelte,
s követte őket a sokaság.
Két ország, s tettekkel végzed el te,
hogy melyikké válik a hazád.

Sorokmajor, Zalaszentgrót-Csáford, 2018. máj. 31 – jún. 30.

A tavasz, az ezeréves öregember
itt jár, panyókára vetett köpenyeggel,
süvegében három szép virággal baktat,
s szárnyerőt szór a surranó madaraknak.

Látom őt: az ér mellett lassan bandukol,
s nem szaladnék én oda, nem érném utol,
tisztelettel s félelemmel figyelem őt,
hisz pogány isten az, ki megy a fák előtt.

Feligézte fűzre, akácra a lombot,
virágpompás zsák szája hamar kibomlott,
szelíd szellőben határnyi fű hullámzik,
s már látszik, hol termett csodás kamillát szik.

Művét szemléli a vénséges vén tavasz,
még itt a dűlőben, de már csak bakarasz
útja: a Nap perzsel, lábára por tapad,
s hátam mögött talán meglátnám a nyarat.

Sorokmajor, 2018. máj. 23-30.

Te vagy a fényem, te vagy a derűm,
téged elszomorítani nemde bűn?
Míg itt-ott hullott hajszálainkat elfújja
a múltba a szél, újra meg újra
meglep hűségével a lelked,
s minden évben újra megszeretlek.

Barátom, szeretnék – s ez nem balhit:
csak szerelem vezethet addig,
hogy ennek titkait kifürkészd –
vele vállalni minden küzdést,
vele érni meg az öregkort,
sohasem siratni, ami nem volt,

dédelgetni azt, ami igen.
Mindig szeretni, hogy ő ilyen.
Vele lenni, ha várják próbák
(mert jólesik az ilyen apróság),
egyetlennek lenni, kivel ezer
helyen jár, melyeket nem feled el.

Ott lenni, amikor anya válik
belőle, s apaként mindhalálig
óvni enyéimet, miképpen rég
a Föld törvényei rendelték.
Szeretném vele nézni áhítattal,
ahogy kora nyári alkonyon a Nap hal,

s egy évvel később is, majd még egy évvel
később, majd pedig mikor tizenkétszer
egyik hónap váltotta a másikat,
s éveken át kora nyáron arra gondolni csak,
mikor a megvénült Nap búcsúba kezd:
tavaly is innen bámultuk ugyanezt.

Idővel a két szív egybeforr,
így érik, ahogy múlik a zsenge kor,
a kettő megmásíthatatlanul
összesimul s el már nem vadul.
Minden mában ott lennék veled,
amit hoznak a pirkadó egek.

Sorokmajor, Sorkikápolna, Szombathely, Pannonhalma, 2018. ápr. 15 – máj. 21.

Segíts, itt romlott minden ab ovo,
sekély a feledés tengere,
mellemig ha ér a hullám,
elhatni agyamig nem tud az ár.

Ügyes, ki hangosan kiabál,
hangja a csend ugarán eke...
Talán megváltoztat valamit e nesz,
olykor más értelmet kap minden szabály.

Mulandó, ami az emberé,
lyukas erszény, felhasadt bőr
ereszti kincseinket el, de hisszük tovább:
át oly sok éven megtartható minden.

A halandónak mégis boldogulni lehet.
Bízva kapaszkodni lehet a napokba.
Nemde elfárad hamar a düh,
oszlik a kétely? Úgy van, úgy.

Néz minket a végtelen szeme,
lagymatagon, félvakon nézünk vissza rá,
sarj, mely nem tudja, honnan ered,
mondát költ, óh, sok évezrede.

Nyomában szenvedés, azt mondják bizony,
igaztalanul él, körötte maga fűtötte pokla,
szemében azonban láthatod: semmivé
porladni fél, s életösztöne fogódzót keres.

Érző lelke köpeny alatt szendereg,
alszik benne csendesen, nyugoszik a hév,
ilyen a rab, ha rabsága föléje tornyosul,
ágya mellett a vesző idő varjúsereg.

Becsüld, mit maradni rendeltek, s mi elillan.

Sorokmajor, 2018. ápr. 9-22.

A világ most tavaszfényben ragyog,
festő ecsetjének való e kép,
most hosszúra srófolt nap, ami kell,
s egy csavargócipő, semmi egyéb.

Már bátran dalolnak a madarak,
hisz tudják: az idő elérkezett,
az új szelek szagától bódul el,
ki átvészelte a fehér telet.

Az égen emelkedő napkorong
eltűnt időtlenséget idéz fel,
s most egy percig nem gondolunk arra,
hogy éveinket nem éljük kétszer.

Ébred a lélek, szellem élénkül,
mintha bizony mély sírjából kelne,
melegét oltalmazón ontja rá
a természet, ahogy hevül keble.

Ha már hosszan uralkodott a tél,
mi mind, kikre ős borúja mered,
egy láthatatlan mágnástól, térdre
rogyva koldulunk szép kikeletet.

Sorokmajor, 2018. márc. 24 – ápr. 2.

Mindenhol volt egy fa,
s csend volt ott kint, ami nem
kriptai, hanem a világ
csendes zsongása, csivitelése,
mi éjszaka már-már elpihen.

Mindenhol volt egy fa,
melyen függött tekintetem,
madarak daloltak rajta
s a többi közeli társán,
s egy titokban eszméltem hirtelen.

A béke földjére
léptem, tudta szívem s eszem,
s előbb egyik, majd a másik
a szólás jogát átadta
a tájnak tiszteletteljesen.

Hallgattam beszédét,
neszeit; jeleit láttam,
s együtt léteztünk, ölébe
vett engem, s élet csengése
voltunk a rejtelmes csillagmiriádban.

A gőgös embernem
minden mást elnyomó zaja
megszűnt, s a nagy kérdéseket
úsztatta felém a légben,
s állt a fényben mindentudón a fa.

Van-e szebb e percnél,
kár-e hinni régi eszményekben,
mit adott e nap, s te mit adhatsz?
Szent az élet? Nagyon. S hallom
sorsom parancsát: minek kell lennem?

Zalakaros, Döröske, Sorokmajor, 2018. márc. 10-21.

Egy élet e Nap oltalmában,
egy haza e népes planétán,
egy elmében él minden emlék,
egy darabig tűrök csak némán.

Egy halál, amellyel egymagam
nézek szembe, s egy mondhatatlan
bánat előbb: hogy nem szerettem
valakit úgy, ahogy akartam.

Millió meg egy különböző
észjárást megfejteni nincs ész,
de egy tanulható: mi neked
legszentebb, másnak egy legyintés.

De lám, egy napfényízű csók, egy
akácvirág-illatú alkony,
nyári eső utáni séta,
s egy tarka lepkét rejt a markom.

Sorokmajor, 2018. márc. 1-5.

Mint a lelkiismeret, mely ritkán tétlen,
nem remélve, hogy sarkallni más fog,
időről időre csak ismétlem,
mint a temetőben télen-nyáron a Miatyánkot,
hogy nem hallgathatok,
s nem hallgathattok egy évszázadot.

Nem arra mérték az időnket, hogy balgán
gondolva: a tollfogás hiába,
ezt az ösztönt kerülgessük aztán,
külsőség csalogasson, s ne a lét harmóniája.
Nem hagyok csendhalmot,
s ha szívetek van, nem hallgathattok.

Építek magamnak versekből templomot,
én leszek népe, gazdája, a pap,
s ha jönnek földik, jönnek vándorok,
változzon tisztává, lélekké belőlük egy darab.
Hol fog torony nőni,
templom és gondolat emelői?

Már holnap a jövő emberein át
válhatnak jósággá az új dalok,
sivárság sír, hol nincs ilyen virág,
s az iramló idő minket hátrahagy, hát adjatok,
mielőtt eltelik,
örökséget: költészetet nekik.

Sorokmajor, 2018. febr. 15-25.

Hogyan lesz szívem, a szerelmes, tele
örömmel és kacagással,
miről csak szememben a sugár vall?
Te vagy e varázslat mestere.

Álmodom otthonról, s álmodok bele
tűzfényt, mi otthonná teszi,
de magam nem tudom éleszteni.
Te vagy e tűznek a melege.

Őszintén égsz értem; vártam soká rá,
hogy valaki így őrizzen,
s te váltál (bár tudnám költőibben)
előttem hibátlan csodává.

Akár a szőlőtől roskadó tőke,
szerelmünk olyan lehet majd,
lassanként minden jó megered rajt' –
te vagy e jövendő bölcsője.

Sorokmajor, 2018. febr. 3-11.

Néha emlékezhetünk egymásra,
mi alkotó lelkek. Ide lobban léted lángja:
várod, hogy a világ szívére kezed odatehesd.
A mi sorsunk mindig közös valamelyest.

Hisz én is vágyom a világ szívét megérinteni.
Te is, mint gyermeknek (vagy, mint haldoklónak) daloltál neki.
Rokonok vagyunk, s így emberöltőkön túlról
látjuk az áldást s a töviskoszorút jól.

Duka, Sorokmajor, 2018. jan. 28-29.

Állok magamban a folyóparton,
s titkosan hull reám óvó malaszt.
Látom felsejleni s már óhajtom
a természettel együtt a tavaszt.

Még várnunk kell. Sebes víz moraja
a fák télcsendjét vigasztalja itt.
Nem zavarta el még a vén anya
öléről a félhomály varjait.

Molnaszecsődön és Sorokmajorban, 2018. jan. 21-22.

Úgy szeretem ezt a földet,
hogy minden rögét, minden sáros
útját megcsodálom.
A száraz füvet s megannyi
repedést örökségként értem
lánggal járó nyáron.

Úgy szeretem ezt a földet,
hogy fái testvéreim, s ahány
virág, mind rokonom.
Felhői pásztoraim is,
ám üldöző rémeim, hogyha
rongyuk, mint a korom.

Távolai elragadnak,
mintha örvény húzna magába
ellenállhatatlan.
Én meghódítom magamnak
e földet, hogy érezzem: enyém,
s egészként óvhassam.

Még ha a küzdelmes, vérző
életet, mely sajátság rajta,
nem is szeretném én,
ezt a földet úgy szeretem,
hogy sosem lakhatna szépsége
bennem verem mélyén.

Nemesrempehollóson és Sorokmajorban, 2018. jan. 14-20.

Béke földjén telt-múlt időd,
hol a gonddal nem vesződnek,
hol észre sem veszik talán,
ha a szó, mely röppent, végül tőr lett.

Béke földjén volt a tanyád,
hol eldobják, ami terhes,
hol isten egy van: az önös,
csekély cél, melynek virága nem lesz.

Béke földjén, láncok nélkül
éltél, s merre vitt a kedved,
mentél vígan, míg minket a
szeretet láncai nem engednek.

Béke földjén ért a tavasz,
ért az ősz, s te nem számoltad,
mit visz el a mulandóság,
részvét, részvét, a tiéd kámfor csak.

Béke földjén béke azért
honol, mert víz alá nyomott
lelkek nem békétlenkednek,
de ez más föld, az enyém háborog.

Sorokmajor, 2018. jan. 2-11.

Titkokkal jő az éj.
Halkan motozó elevenség
az úr most száz határ felett.
Rója a denevér
kacska útjait, s nem veszi még
el tőle senki az eget.

Csillagok bújnak el
vándor felhők paplanja alatt,
majd fehéren dideregnek.
Valamit újra kell
cserélni, de nem az igazat,
s nem a Kozmoszban a rendet.

Az utca lámpát gyújt,
hogy ha a menny utcáin fényraj
ég, ne legyen ő se bágyadt,
s most egy ember a súlyt
leteszi, s piros alvadékkal
elhagyja már a sebágyat.

Titkokkal jő az éj.
A reá figyelő tekintet
az ő kapujának kulcsa.
Csodát, tudást ígér,
de ember, ami téged illet,
egyre többször maradsz csukva.

Sorokmajor, 2017. dec. 25-30.

Ha az életem kert lenne,
közepén forrás fakadna,
e forrás: Isten közelsége,
világ teremtő hatalma,

mit a csend szent ligetében
s pusztán, erdőn, vándorúton érzek,
ha hátat fordítok a tömegnek
s az emberi kicsinyességnek.

E forrás körül kis virágok
nyílnának, nem hivalkodók,
ezek a szerelem virágai:
az odaadás, az izzás, a csók.

Ide, a kert szívébe
örökös ösvény vezetne,
melyet a sűrű járás
miatt nem fed be fű, perje,

s néhol oldalra szökő,
de javarészt egyenes,
ahogy buckát, bokrot kerül,
mégis célirányt keres.

Innen szembetűnő a kert
végében álló számos délceg
fa, melyeken tűz színére
festi a lenyugvő Nap a kérget.

Sudaruk tőlem olyan távol,
hogy a magassággal tud beszélni,
ahonnan szót csak nagyon ritkán
ért a halandó nő s a férfi.

A határon állnak őrt ők,
a lét határán, s összekötnek
eltávozó embert éggel,
hisz a felhők hona hegyükbe görnyed.

Velük szemben, a kert túlsó végén
van a kapu, ami rejtély,
előtte csecsemő csücsül,
ki az én szememmel engem szemlél.

S mi már aligha ismerünk egymásra.
Egy testben több ember követi egymást.
De e porhüvely nem birtok, hogy
színeid közt rang szerint fölparcellázd.

A kertben azonban úgy tenyész az élet,
ahogy gondozta, becsülte, aki voltál.
Így tarkítja kusza, sötét, tövises bozót,
de szőlőlugas is, s hol porhanyó föld, hol sár.

Itt pazar virágágyások
kedveskednek az érzékeknek,
másutt csak egy-egy elsárgult,
szomorú, zörgő kóró reszket.

A kert nyomát viseli az emberkéz
áldásos-áldatlan ténykedésének,
megvallja: gazdája botor is, gyarló is,
de minden darabja drága, drága Élet.

Söpte, Meszlen, Acsád, Salköveskút, Sorokmajor, 2017. dec. 6-23.