Te vagy a fényem, te vagy a derűm,
téged elszomorítani nemde bűn?
Míg itt-ott hullott hajszálainkat elfújja
a múltba a szél, újra meg újra
meglep hűségével a lelked,
s minden évben újra megszeretlek.

Barátom, szeretnék – s ez nem balhit:
csak szerelem vezethet addig,
hogy ennek titkait kifürkészd –
vele vállalni minden küzdést,
vele érni meg az öregkort,
sohasem siratni, ami nem volt,

dédelgetni azt, ami igen.
Mindig szeretni, hogy ő ilyen.
Vele lenni, ha várják próbák
(mert jólesik az ilyen apróság),
egyetlennek lenni, kivel ezer
helyen jár, melyeket nem feled el.

Ott lenni, amikor anya válik
belőle, s apaként mindhalálig
óvni enyéimet, miképpen rég
a Föld törvényei rendelték.
Szeretném vele nézni áhítattal,
ahogy kora nyári alkonyon a Nap hal,

s egy évvel később is, majd még egy évvel
később, majd pedig mikor tizenkétszer
egyik hónap váltotta a másikat,
s éveken át kora nyáron arra gondolni csak,
mikor a megvénült Nap búcsúba kezd:
tavaly is innen bámultuk ugyanezt.

Idővel a két szív egybeforr,
így érik, ahogy múlik a zsenge kor,
a kettő megmásíthatatlanul
összesimul s el már nem vadul.
Minden mában ott lennék veled,
amit hoznak a pirkadó egek.

Sorokmajor, Sorkikápolna, Szombathely, Pannonhalma, 2018. ápr. 15 – máj. 21.