Ha az életem kert lenne,
közepén forrás fakadna,
e forrás: Isten közelsége,
világ teremtő hatalma,

mit a csend szent ligetében
s pusztán, erdőn, vándorúton érzek,
ha hátat fordítok a tömegnek
s az emberi kicsinyességnek.

E forrás körül kis virágok
nyílnának, nem hivalkodók,
ezek a szerelem virágai:
az odaadás, az izzás, a csók.

Ide, a kert szívébe
örökös ösvény vezetne,
melyet a sűrű járás
miatt nem fed be fű, perje,

s néhol oldalra szökő,
de javarészt egyenes,
ahogy buckát, bokrot kerül,
mégis célirányt keres.

Innen szembetűnő a kert
végében álló számos délceg
fa, melyeken tűz színére
festi a lenyugvő Nap a kérget.

Sudaruk tőlem olyan távol,
hogy a magassággal tud beszélni,
ahonnan szót csak nagyon ritkán
ért a halandó nő s a férfi.

A határon állnak őrt ők,
a lét határán, s összekötnek
eltávozó embert éggel,
hisz a felhők hona hegyükbe görnyed.

Velük szemben, a kert túlsó végén
van a kapu, ami rejtély,
előtte csecsemő csücsül,
ki az én szememmel engem szemlél.

S mi már aligha ismerünk egymásra.
Egy testben több ember követi egymást.
De e porhüvely nem birtok, hogy
színeid közt rang szerint fölparcellázd.

A kertben azonban úgy tenyész az élet,
ahogy gondozta, becsülte, aki voltál.
Így tarkítja kusza, sötét, tövises bozót,
de szőlőlugas is, s hol porhanyó föld, hol sár.

Itt pazar virágágyások
kedveskednek az érzékeknek,
másutt csak egy-egy elsárgult,
szomorú, zörgő kóró reszket.

A kert nyomát viseli az emberkéz
áldásos-áldatlan ténykedésének,
megvallja: gazdája botor is, gyarló is,
de minden darabja drága, drága Élet.

Söpte, Meszlen, Acsád, Salköveskút, Sorokmajor, 2017. dec. 6-23.