Mindig ment minden az érdekek mentén
az érdes világban, és ennek ellenpólusa voltam,
ti láttok, de amit láttok, hamis fény,
azt se tudjátok, kit szidjatok unalmatokban,

az elméket folyton folyondár fojtja,
a testeket lustaság lohasztja pangani,
becsület alig van, de jócskán van foltja,
sok szépen öltözött mivoltja parlagi.

Nem leszek különb, és nem leszek álszent,
mert jobban-kevésbé a mások bűne,
mint egy szerv, az enyém is, de kell valaki,
hogy vádját fogain keresztül szűrje.

Sorokmajor, 2020. jan. 23.

Lehet a hegyek éneke, lehet a puszták dala...
a költészet megszólít, s ki nélküle
nem lettem volna, az lettem általa.

Lehetnek új irányok, lehetnek ősi romok
a szavak birodalmában, de én majd
mindent egyesíteni fogok.

Lehetek sas, lehetek szegett szárnyú kis dalos
madár kalitkában, de az életem
nem csak tetem, mit az óceán partra mos.

Szombathelyen és Sorokmajorban, 2020. jan. 9-14.

Nem lehetsz mindig ugyanaz, ha az megöl.

Nem lehetsz mindig leghátul, s nem lehetsz mindig legelöl.

Mi régen vihar, ma szellő, már csak nevetsz.

Hogy szellővé szelídülhessen, más fergeteg edz.

Ne félj az idő változásától – most még bírja a szív,

állandóságban nem lesz nemesebb, csak hogyha vív –,

s ne félj, ha eltűnik az út, s idegen út van előtted,

mert így tanultak az emberek, kik nagyra nőttek.

Sorokmajor, 2019. dec. 24 – 2020. jan. 1.

Ki keresi a jót, ha vihar dúl,
s őrizetlenül a szélben elsodródott?
Lelkek kerítésén olyan sok lyuk ásít,
ki vesz kezébe, hogy befoltozza, drótot?

S a kezdetben tiszta szándékot,
mely kétes színt kapott, ki mossa még?
Ki tanítja ma is, hogy futó virágnak
kedvelt helye a dicstelen kőomladék?

Ki állítja, hogy nem állíthat meg minket
a rossz esély, a kicsinylés, a szürke ég?
Biztosan lesz valaki, s ez a valaki
önnön javadra majd te légy.

Sorokmajorban és Kisunyomban, 2019. dec. 10-11.

És holnap majd hol találtok?
Csak ugyanott, ugyanazt téve.
Egyszerűen nem szűnik a szív
egy ütemre verni tucatnyi éve.

Holnap talán leszakad az ég,
és minden szépet összetör,
és minden rútat rám zúdít,
és elcsigáz, és elgyötör,

de tudom, hogy visszaviszem
magamnak a Napot a helyére,
hisz én írtam azt, hogy Mindig fel,
s ez nekem már majdnem vallásféle,

és tudom, hogy nem ejtem ki
kezemből a kardot, ha oly nagyok
is a mi ellenzőink, mert én írtam
azt is, hogy Nem árulni el a holnapot.

Sorokmajor, 2019. nov. 21.

Hajnal hasadt, s egy köves úton
egy alázatos vándor kívánt hármat:
ne tűnjön a jó egy villanásnak,
legyen bennetek nemes vonás, és bárcsak
úgy állnátok ki a vihart, mint a hársak.

Sorokmajor, 2019. okt. 29 – nov. 2.

S. T.

Most nem tudom, hol vagyok.

Mint az örvényben kerengő nád,

elhagytam a biztos partközelt,

és nem sejtem a víz alját.

Emlékszem jól a szeretetéhségre,

mi gyermeki lelkemben élt.

És visszakívánom, visszasírom

a kamaszkori félőrült szenvedélyt.

Vannak vágyaim a jövő időkre,

s mint a teraszon felejtett papírlapokat,

óvom őket a támadó széltől,

vigyázatom megszorított kardmarkolat.

K. Á.

Én egy olyan iránytű vagyok,

amely mindig semerre mutat.

Önmagamban is eltévedve

kerestem ebből a kiutat.

Azok voltak a lámpásaim,

kiknek fénye ma lelkemben láng.

Tőlük tudtam meg, hogy a bohém

csak a zsarnok szemében szilánk.

Gyermekként mindig eltévedtem,

de megkerülök vénembernek.

A bolyongók életútjára

enyves kézzel bérletet csenek.

M. M.

Levegőt veszek. Se ide, se oda

tartozásom vonszol té s tova.

A társadalom apraja s nagyja

ellenében vezérel lényem kritikus magja.

Ki szeret? Kit szeretek? Üres

tereken át zeng – mégis – lelkes

keresésem, a fojtogató csendben.

A világot vágyom tartani rendben.

Őserő, káoszban fürdő kallódó

tálentum az, mit vívódó

hajós-lelkem kutat alámerülve.

S akkor boldog lenne a szívem: telve.

Budapest, Kisunyom, Kecskemét, 2019. okt. 16.

Megkötöztél, most oldozz el, 

lelkemben tanyázó árnyék! 

Kishitűség vagy s félelem, 

de elhagylak, szabadon járnék. 

Ragyogjon arcom, mint alkonyi

Nap fényénél az öreg holdsarló, 

törzse legyek a fának, ne hajló, 

hulló ága, elvesző, oldalsó. 

Legyen a harc harc igazán, 

s a vállalt küzdelem utóíze édes. 

Harcolj, s hagyd azt is, hogy megalázzon

a lét, és annál érzőbben érezz. 

És szólj, mert szavadból látszik a lelked, 

és a hasonlók közelebb húznak. 

Mozdulat és szó az életet emeli, 

a gyávaság, a tétlenség súly csak. 

Kisunyom, 2019. szept. 30 – okt. 4.

Te, ki ismered a mély, végtelen csendet,

s tudod, mennyire rideg s süket, 

hajíts követ a tóba, faggasd az embereknek

lelkét s törd meg a csendjüket. 

Te, ki a földdel együtt veszed lélegzeted, 

ne függj irányzatoktól, divattól, 

mert ki azoknál nagyobb nagyságot szeret, 

nem változik folyton, és valódit az szól. 

Te, ki oly sokszor figyeltél csendben, 

s láttad az okokat s folyományukat, 

ne légy már többé a tárgyra vetett szem, 

te légy az ujj, mely a veszélyre rámutat. 

Kajárpéc, 2019. szept. 8., Szeged, 2019. szept. 21.,

Sorokmajor, Kisunyom, 2019. szept. 24-27.

... de most talán magamban kéne lennem,
megmaradni egy darabig elvi síkon,
míg az elmúlt szerelem, a nagy óceán
hullámait a szívemben elsimítom.

Most talán nem szabadna új érzésekkel
mámorítani, se fertőzni szívem – se másét.
Mert játszani jó, és nem bűn, de barátom,
ne legyen könnyelműség, ne legyen a szerelem játék!

S ha érdekem van benne, megeshet,
hogy a másik érdeke igencsak csorbul.
Így lehet barátságot is színlelni
és őszintén szeretőt szeretni orvul.

Most talán még magamban kéne lennem,
élvezni, ízlelni, dajkálni az emlékeket,
nem tenni úgy, mintha sose lett volna,
hanem úgy menni tovább, hogy nagyon is létezett.

Sorokmajor, 2019. aug. 28 – szept. 5.

Remeg egy ujj a húrok felett,
mindig ott tartja szelíd gazdája,
s ha megpendül néha a húr, hallod,
hogy égi zene ez, és nincs égibb nála.

Mert a nyár zenél édes-melegen,
s mikor a napfény arcod elönti,
cserzi, kinek dalát szerezte
az öreg lantos, te vagy az a földi.

Lantjátéka szól a völgykatlanban,
ha hegyek fölé kúszik a Nap,
szerelmekről, békéről tanít,
s e tanításnál nincs igazabb.

Lantjátéka szól a tenger felett,
s a szabadság nyaldosta partokon,
szépsége a legnagyobb költők
legnagyobb dalaiéval rokon.

Elvonultam kies helyre,
csendes helyre, zajos-fényes térre,
hogy e zenét szívem hallja,
gyönyörködve, vágyva, megbékélve.

Sorokmajor; Bohinjska Bistrica, 2019. júl. 17.; Lido di Jesolo, 2019. júl. 20.;
Zsennye, 2019. júl. 28.; Csejke (Eisenberg an der Pinka), 2019. aug. 11.

Találd meg és találjam meg békém,
s ne merengjünk este csendre borulva
éveink hamuján, hanem értékén,
ami jövőnk kapuinak kulcsa.

Sorokmajor, 2019. aug. 1.

Hív engem zsongva a tér meg az árkád,
hogy lábad nem jár szabadon, az a zárkád.

Velence, 2019. júl. 19.

Az ember ezer kulcslyukon néz be,
de csak néhány ajtót nyit ki.
A csukott ajtók mögött tudás érce
csillog: öröm-tudás vagy corpus delicti.

Tárgyak és gondolatok hevernek
mindenütt az ajtók mögött.
De láthatsz tajtékot, terhet,
s megvadíthatnak az ott lévő ösztönök.

Kopogásra egyik-másik mögül
egy árva lélek sem felel.
Mennyi meggyűlölt szobában kövül
a múlt idő, mit ott temettek el!

Ha oly sok ajtó mögött rém ül,
ne vágyjuk az ismeretet
vég nélkül; a mindentudás végül
átok, a legnagyobb átok lehet.

Sorokmajor, 2019. jún. 3 – júl. 3.

Ne adj, ne adj, ne adj ennyit!

A vérszívók erre rajzanak ki,

s a bőkezű ember pajzs alatti

gyenge húsát fúrni kezdik.

Ne úgy légy jó, más dajkája,

más segélye, hogy a te világod

lesz sivár, komorul, csonkán károg,

akár egy felhagyott bánya.

Ne adj, ne adj, ne adj ennyit!

Ki kisujjad után karod kéri,

téged sorvaszt, nem több mint útszéli

haramia, egytől egyig.

Sorokmajor, 2019. máj. 27.

Jársz az élet útjain, míg megadatik,

s félelmed, fájdalmad közben ha lett,

kürtöld világgá, aztán fojtsa meg a csalit,

és mély sírba, mély sírba, mély sírba tedd.

Sorokmajor, 2019. máj. 14.

Gyökereim mélyre nyúlnak, erősek,
se szél, se vihar, engem meg semmi se ingat,
mérgező emberi pára nem ölhet,
mert levegőm akác- és zelniceillat.

Élek az élő tájba szegezve,
elönti napfény és meleg a szívem,
és könnyű, a fű fölött csapongó lepke,
és hű, mint tükörképed a vízen.

Izgalom, izgató illatok igéznek,
kabátot, csöndet egy árokba dobtam,
sötét és derűs erdő a végzet,
mely dúlva nyúlik és álomlakottan.

Sorokmajorban és Körmenden, 2019. ápr. 17-30.

Én vagyok a tavasz hasonmása,
mert átszűrte magát bőrömön,
s részeként én is tavasz vagyok.
Nem avatkozhatok a dolgába,
nekem is kell e jóleső közöny,
csak létezni hagyom az alakzatot.

Nyílik a nyár két kezem kelyhében,
tavasztársként táptalaja vagyok.
Isteníthetnénk a magunk csodáját,
mindent felzabálhatnánk kevélyen,
de nem fojtjuk meg azt az akaratot,
mellyel az élet rajtunk csordogál át.

Így van nyár is a tavasz lélegzetében.

Sorokmajor, 2019. márc. 27.

Sok idő telt el, testvér, de mi

frontharcokban helytállunk ma is.

Ezer kérdés közt érdemi

nem hangzik el, a nóta hamis.

És az ember, főképp, akik nagyok,

egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz.

Eltakarja a zakószárny a Napot,

az igazság most is rabruhát húz.

Én azt bölcsen teszem, ha hallgatok,

hallgatok is eleget, mint az álom.

Süket fülekbe sokat vallatott

lényeg igéit hiába kiabálom.

Nem vállalni tudást igen kár,

úgy az utunk vége csak az élet árka.

Nagyon szeretném, ha, nem számít, ki regnál,

a Nemzet mindig ébren járna.

Sorokmajor, 2019. febr. 15 – márc. 8.

A határmezsgye: kettősség.

A kettősség: határmezsgye.

Ennek is része, annak is része,

s bármelyikben sejtené éltetőjét,

csak félig leli meg magát benne.

Határmezsgye: félárvaság.

Kísértő érzés, kesernyés,

mint hallgatni a felszínes ricsaj

elülte után szerény lelkek dalát,

napvilág előtt játszó derengés.

A határmezsgye: vívódás.

A vívódás: határmezsgye.

Hozzád szítsak-e, vagy hozzád tartsak?

Mint néhány falatért az éhenkórász,

egynek is, másnak is barát lenne.

De mindig maga, határ maradt csak.

Sorokmajor, 2019. jan. 28 – febr. 9.

Társ vagy, mint viharnak a szél, ennek jelét
mutasd kint s még inkább hordd magadban,
csókod legyen szövetségünkön a pecsét,
szentül bizonyos s feloldhatatlan.

Feladtam egy részem, hogy helyére költözz,
s így már nélküled nem vagyok egész.
Éj takar sejtelembe, nap fénnyel öntöz,
s végre kettőnké e dédelgetés.

Ezer évre kérlek, ha ilyen parányi
halandó az égtől ilyet kérhet,
mert el nem unlak én, s mert méltó vagy látni,
ahogy ritka, nagy dolgok beérnek.

S ha enyém lenne minden földje, tengere,
s szeretnéd épp csak megérinteni,
neked adnám a világot, hogy játssz vele,
és tudom, hogy nem ártanál neki.

Sorokmajor, 2019. jan. 8-22.

Édes álomból nem költöget,
nem terem fonnyadt gyümölcsöket,
nem von mások köré tűzövet,
nem kenyerem a gyűlölet.

A béke galambja leszáll, tenyeremből gyűjtöget
begyébe magot, nem nyom sötét tömeg,
nem járok tévúton, mit szakadék követ,
s vérem nem mérgezi meg.

Az eltelt nap nem lezajlott ütközet,
jótét lélek más kötése alá tűröget
tiszta gyolcsot; s ripityára tört tükröket
nem hagyok itt. Nem kenyerem a gyűlölet.

Sorokmajor, 2018. dec. 28 – 2019. jan. 6.

Király jár-kel a hóban, a fagyban,
arca derűs, tán nem e világi,
ruháján a szem, ha avatatlan,
áldó kéz nyomát nem tudja látni,

csillanó koronáját is nehéz
ostromló, de vak érdeklődéssel
nyomban kivenni. Itt a számvetés:
valamennyi szívben körülkémlel.

Ám nem ítélni jött, ne féljetek!
Ragyog az arca, mint a hópaplan,
utána nézünk, s újra észrevett
nemesség kürtjele szívünkben harsan.

Király jár-kel a hóban, a fagyban.

Sorokmajor, 2018. nov. 15 - dec. 10.

De szép a dalod, kismadár,
napesti dalod.
Az én lelkem nyitva áll,
csak ennyit mondhatok.
Más lelke kripta már.

Sorokmajor, 2018. nov. 11.

Bogárka, egy kérdő mondat,
egy kérdő mondat nyugalmamért.
Annyi ember közül otthonodnak
elég lesz ennek a szíve,

és vajon megállít-e, megállít-e
az Élet jelszó alatt nagyra mért
harcmezőnek, s aztán arcunknak sok árka,
vagy Te itt leszel nászágyon és betegágynál, bogárka?

Sorokmajor, 2018. nov. 4.