Segíts, itt romlott minden ab ovo,
sekély a feledés tengere,
mellemig ha ér a hullám,
elhatni agyamig nem tud az ár.

Ügyes, ki hangosan kiabál,
hangja a csend ugarán eke...
Talán megváltoztat valamit e nesz,
olykor más értelmet kap minden szabály.

Mulandó, ami az emberé,
lyukas erszény, felhasadt bőr
ereszti kincseinket el, de hisszük tovább:
át oly sok éven megtartható minden.

A halandónak mégis boldogulni lehet.
Bízva kapaszkodni lehet a napokba.
Nemde elfárad hamar a düh,
oszlik a kétely? Úgy van, úgy.

Néz minket a végtelen szeme,
lagymatagon, félvakon nézünk vissza rá,
sarj, mely nem tudja, honnan ered,
mondát költ, óh, sok évezrede.

Nyomában szenvedés, azt mondják bizony,
igaztalanul él, körötte maga fűtötte pokla,
szemében azonban láthatod: semmivé
porladni fél, s életösztöne fogódzót keres.

Érző lelke köpeny alatt szendereg,
alszik benne csendesen, nyugoszik a hév,
ilyen a rab, ha rabsága föléje tornyosul,
ágya mellett a vesző idő varjúsereg.

Becsüld, mit maradni rendeltek, s mi elillan.

Sorokmajor, 2018. ápr. 9-22.