Két országot láttam. Először azt,
amelynek nagy múltú nép ugyan
népe, mely, ha akar, vihart támaszt,
s ellenre fojtó éjként zuhan,

földje gazdag, kalásztengert termő,
édes vize szomjat mindig olt,
ott a jóság tanúja minden kő,
mit sok féreg hiába tiport,

de nem törekednek magasra már,
gondolatuk a határtalant
nem hasítja ki, s ha odatalál,
visszariad, s jár inkább alant.

Puszta hát az ég e haza felett,
megreked a földön a lélek,
mint aki után sorsharag eredt,
ha a tudás fájáról tépett.

Nem lesznek az emberek sasokká,
mert homályosan látnak már csak,
s nincs erő, mi működésbe hozná
azt a bámulatos nagy szárnyat.

Másodjára láttam az országot,
melynek népe égre nézhetett,
földek – melyeket serényen szántott –
s csillámló forrásai felett,

kövekre suhanó árnyat vetve,
a határtalanban gyönyörrel
megmerítkező tenger lélekre
hullatva, mit mennyfákról tördel

(aranyló rügyet, smaragd levelet –
rügyaranyat jószándék hajtotta,
leveleket isteni szeretet,
s fény őket ragyogásba vonta),

szárnyát fenségesen suhogtatva
szállt a sassereg, a boldogak,
a földet éberen őrző fajta,
kiknek ajtót tárt a Gondolat,

s nem szűnő ámulattal figyelte,
s követte őket a sokaság.
Két ország, s tettekkel végzed el te,
hogy melyikké válik a hazád.

Sorokmajor, Zalaszentgrót-Csáford, 2018. máj. 31 – jún. 30.