Mindenhol volt egy fa,
s csend volt ott kint, ami nem
kriptai, hanem a világ
csendes zsongása, csivitelése,
mi éjszaka már-már elpihen.

Mindenhol volt egy fa,
melyen függött tekintetem,
madarak daloltak rajta
s a többi közeli társán,
s egy titokban eszméltem hirtelen.

A béke földjére
léptem, tudta szívem s eszem,
s előbb egyik, majd a másik
a szólás jogát átadta
a tájnak tiszteletteljesen.

Hallgattam beszédét,
neszeit; jeleit láttam,
s együtt léteztünk, ölébe
vett engem, s élet csengése
voltunk a rejtelmes csillagmiriádban.

A gőgös embernem
minden mást elnyomó zaja
megszűnt, s a nagy kérdéseket
úsztatta felém a légben,
s állt a fényben mindentudón a fa.

Van-e szebb e percnél,
kár-e hinni régi eszményekben,
mit adott e nap, s te mit adhatsz?
Szent az élet? Nagyon. S hallom
sorsom parancsát: minek kell lennem?

Zalakaros, Döröske, Sorokmajor, 2018. márc. 10-21.