Én munkás ruhám szögre akasztottam,
dolgom elvégeztem, mehetek.
Távollétemben a Nap majd kilobban,
s magatok csináltok meleget.

Markomba szorítottam a fecskéket,
mint rengeteg fekete magot,
beszóratnak velük, mert a természet
óhajtja, a messzi parlagok.

Viszem a virágokat s a lepkéket,
mutatóba néhányat hagyok.
De láttam ám, hogy mint féreg és méreg,
mennyit, mennyit pusztítottatok.

Az én munkám itt immár abbamarad,
s remélem, hogy a világ zokon
nem vette szeszélyeimet, no de csak
értse meg, hogy én is változom!

Ami kellett, volt is, ez, ami fontos.
Óh, árnyékom megnyúlt, igen hosszú már,
ez búcsúórám, indulok síromhoz,
most a verőfényből lesz alkonysugár.

Sorokmajor, 2018. aug. 29 – szept. 2.