Azért írom, hogy mindig tudd,
így épül oázis s kutak,
a völgyek fölé viadukt:
hogy hiszik, találnak utat.

A csodákban hinnetek kell!
Mi másból csináljunk máglyát,
kérdezem, testvérem-ember,
hogy a kontinensek lássák?

Mert csak így lehetett onnan,
ahol ezerszer is férfi
kellett legyél, csataporban,
de győztesen visszatérni.

Csak így lehetett valóság,
hogy a kék égben lebegve
meghallottuk a pilótát,
s lenéztem a tengerekre.

Dalokat vetni papírra
így lehetett barangolva,
minthogyha még le nem írva
végtelen sok szavam volna,

miket vetőmagként kaptam,
hogy ahol a házikó rég
pókhálóval szőtt lakatlan,
ott is legyen kerti bőség,

és akár aprócska csodák,
ezen az egy kerek földön
elszóródnak, hogy nyáron át
néhány szívben virág nőjön.

A csodákban hinnetek kell!
Átlényegül mindenemmel,

így kaptam, hogy gyönyörködjek,
cinkos, boldog szemvonalát,
odahajlást, örömkönnyet,
szépet, mint tóparton a fák,

elefántcsontszínű fogsort,
csókot tőle zabolátlan,
uram, de nagy áldásod volt!
mindig hittem a csodákban.

Sorokmajorban, a Pilisben és Detken, 2014. július

Gondolataim kertjébe
rebbenő napsugárt jelentesz,
éjszakámban vagy a béke,
te vagy a szépség meséje,
igazán nincs fogható ehhez!

Sorokmajor, 2014. júl. 10.

A vers alatt (mert utolért

az ihlet, ez a rímes vihar)

láthatod, hová tévedtem

a barangolás dalaival.

Percek múlva ébredek rá,

indulva a sínek mentén

ismerős hátizsákommal:

ez a hely nekem szerencsém.

Eszembe jut, hogy egyszer már

jégeső s kaptatók ellen

a rengeteg ösvényein

jártál velem a közelben.

Neked ez a hazaváród,

aki vonattal ide tért,

egész őszintén bolondul

azért a két barna szemért.

Hisz csak rólad gondolkozik,

és innen is téged csókol,

zöld erdős hegyek aljából:

ahogy szokott, s milliószor.

Szabadságliget, 2014. jún. 24.

Szeretem a titkolt,

rejtett aggodalmat,

mit érzünk egymásért,

de mégis csak hallgat;

szeretem a csodákat,

mert igenis vannak,

s ha egyet én benned

találtam magamnak;

szeretem, ha éjjel

leoltjuk a lámpát,

s ujjaid a sötétben

enyéim bezárják;

szeretek reggel

jöttével tenyérnyi

álmossággal kinyíló

szemeidbe nézni;

szeretem, ha hagyod

néha, ahol annyi

mosoly lakott: arcod

végigsimogatni;

szeretem, ha sétálunk

bent Pesten a járdán,

s akit látok akkor,

te vagy, egy királylány;

szeretem, hogy mondtad

és segítesz látni,

hogy valami bennem,

valami királyfi;

s én tudtomon kívül is

szeretem a neved,

hisz szép lassan minden

megszokott és üres

mondatban benne lett.

Piliscsabán és Balogunyomban, 2014. jún. 6-10.

Mint menedékosztó, mint a támasz pontja,

mint erődítő s árnyas szikla magaslik,

mint ember emberségét edzi naponta,

és ha tényleg az élet tenger a partig,

alatta szép öblöknek fordul a gálya,

az evezőkkel fel-le a remény gallyaz,

és gondolkodó tudata jóságára

ráölelődik az egész világatlasz.

A fárosz az lesz, akinek közelében

időnként megérint a diadalmámor,

vagy héthosszat pislákol valamely végen,

ami biztat, légy bátor, ha utad távol…

Fárosz lesz az, aki örvendezést arat,

mint egy csepp ember száján egy első szótag,

fárosz lesz az, akit fontosnak tartanak,

s világít éjszaka a vágyakozóknak.

De fárosz csak az lehet igazán,

fárosz az lesz, igazán fárosz,

aki álca nélkül, aki feltartja kezében,

felemeli jobbjában védtelen szívét,

szemben egy sereggel,

szemben egy világgal

(mint a pogányokkal szemben egy pap

kezében emelkedik a kereszt),

szemben a baráttal,

és azt mondja: nem adom fel és nem rejtem el ezt

soha-soha, lesz, ami lesz:

ilyenek a hivatásai,

így érez, így vérzik, így sóvárog, dalol,

hiányol, támogat, és így tökéletes!

Sorokmajor, Piliscsaba, Budapest, Pilisjászfalu, 2014. május – június

Vajon sűrű köddel lepitek be

vagy eszetekben jár e pár dolog?

Szálltunk, mint a fecskék, s lepihenve

alattunk nyüzsögtek a városok.

Az milyen nagy volt, és milyen nagy az,

mikor visszhangos a nyári liget

a derűtől, s mikor sasmadaras

hévvel buzdítom az enyéimet?

Vagy mikor a reggel fényjelekkel

karját arcunk köré fonja lassan,

ez oly nagy jelenség, hogy az ember

azt gondolná, utánozhatatlan.

Vagy mikor kettőnk figyelme rááll,

s csak elönt, sodor, emel a dallam –

van nagyobb az eufóniánál?

Én úgy látom, egész biztosan van.

Mert pár vonzás földön és egekben

felvonultatott, mint egy harci dob,

de bárhová mentünk, nem feledtem

el a szívem… és ez a legnagyobb.

Sorokmajorban és Piliscsabán,

2014. máj. 10-18.

I.

Valahol a fehérek égövén,

szinte érthetetlen mód meghatódva

lerakom az egek alá a kamatot,

egy átszellemült, őszinte, odaadott

pillanatban megcsókolom a szoba

padlóját, ami tetőt vont fölém.

II.

Elálmélkodunk kettesben járva,

hogy egy gyepsávon a benzinkútnál

a Hungária körút közepén

millió indigó virág bújkál.

III.

A férfi egy apróságot

ajándékoz a szeretettnek,

s ki angyalian sóvárog,

úgy becsüli, amit épp elvett!

S a férfi nyakába borul,

és csókokkal halmozza el.

Emez gondolja: „Én nemrég még

nem is sejtettem, hogy itt leszel.

És én meg akarom köszönni,

és imádkozom az istenekhez,

hogy bár láthatnál a szemem mögül,

hogy lásd magad, mennyit jelentesz!”

IV.

Utadon megállsz, becsöngetsz a háznál,

húsz másiknál is, s mire körbejártál,

az utcák ledobták mind az árnyakat.

Volt egy másodperc, mikor így láttalak.

V.

Mama szereti a kikeletet.

Amikor az ágak közén játszik

és bőrén fordul meg egy fuvallat.

És ha nyílnak neki a muskátlik.

VI. 

Eső után négyen-hárman

trappolunk a pocsolyákban,

kicsi gyerek van körünkben,

kisgyereknek szabad játék,

de én is már vártam rá rég,

eső után négyen-hárman

tocsogunk a pocsolyákban.

VII.

Gergő már nem jár a földön,

mikor a hálóba kerül,

egy hullócsillag volt a labda,

elvigyorodik gazemberül,

és így érzek mindig én is,

ez a szépség, ilyen a gól,

és ilyen érzéssel szedik

a srácok otthon a telepen

a lasztikat felsőléc alól.

VIII.

Itt a kezem, s e másodperc

krónikája rávésetett.

Szentivánon felhős van, és

a fűzfák ma százévesek.

A víz háta szüntelen borsózik,

én kortyolva ülök a parton,

s leltárba szedem az utolsóig,

hogy nekünk csak a jó maradjon.

Piliscsabán, Budapesten és Pilisszentivánon, 2014. ápr. 24 – máj. 3.

Így megyünk egy mennybe lengő hosszon,

a szemhatár mindig szélesebb lesz,

fénysebesen írsz az édesekhez,

míg a határtalan magához von.

Néha-néha az ember tudni vél

egy titkot, mi háta mögül néz ki:

ezermód tud a jó visszatérni,

és ez a nyolcvanhatos úti szél.

Leestél és borda tört, tőrként szúr,

álmok lajtorjája! Álnok létra!

Csalóka fokok! Állj egy konkrétra,

éld túl, gyűjts bizakodást és lépd túl!

Ezermód tud visszatérni hozzád,

akárcsak az az ősöreg szerzet,

akiről esti kvaterka mellett

egy barát adott lelkesült glosszát.

A tükrön, mit szobája fala tart,

időről időre észrevette,

hogy valami alakot ölt benne,

mint felzavart vízben újra a part.

Jelenség, mit egyre-másra látott,

amaz mindig úgy mutatkozva meg,

éppen jókor, hogy pajtás, ha lehet,

ne felejtsen el egy igazságot.

Vénséges figura, kortól aszott,

kiből hajnalok békéje árad,

törpe, kiről annyit mondanának:

vele vannak a jó csillagzatok.

Alkalmanként nézve a tükörbe,

barátom, mint ki nem fogyó kehely,

végtelen nyugalom öntötte el,

ha szelíden felbukkant a törpe.

És ebben az igézetben állva

kérdezte magát, vajon ékszer-e

élesen látszó tengerkék szeme,

a törpe legfeltűnőbb vonása.

Úgy vélte, szemében lényege áll,

elnevezte Tengerkéknek a vént

létezése újabb tanújaként,

és tudta, hogy illő nevet kreál.

Tengerkék megnyilatkozott: „Íme

(szája közben nem is tett moccanást),

megmutatom, mit láttam, hogy te lásd,

mit jelent a törpe szeme színe!

Ezzel láttam emberek életét,

ezek előtt őszintén hódolok,

kiknek öröm a legapróbb dolog,

és pár apróság mindenre elég.

Láttam azokat, akik igennel,

felismerve, hogy csak egyszer mennek,

mentek útra és semmi kegyelmet

nem tartottak vissza most az egyszer.

Ezzel láttam a néhány Valakit,

akikben a szív kalandor, merész,

akik feltárnak, összekötnek és

védelmeznek mind a mai napig.

Mindezt találod a tengerkékben.”

Azóta is fel-feltűnik megint

jó barátom állítása szerint,

ki igyekszik, hogy e színben éljen.

Piliscsaba, Zalakaros és Sorokmajor, 2014. ápr. 14-19.

A szíved e nagy világ piacterein stand,

melyből kínálod portékád: rögtönzött, instant

árut, meleg mosollyal, noha nem kell látnok

adottsága, hogy megmondjam:

sokan cidriznek majd mínusz tizenegy fokban,

de te ne félj, mert akkor én leszek a lángod.

Mikor minden összeáll egy napnyugta alatt

lent a parton, s igazán jól érzed magadat,

plusz még az egész színhely egy mesteri dekor:

a legjobban válogatott

díszletek, (neked), s én is rendezőjük vagyok,

én leszek a lángod ott a naplementekor.

De tudnod kell, hogy ahányszor megadod neki,

a pánikra címkézed, hogy a franc ott eszi,

ahányszor úgy döntesz, hogy újonnan bejárod

az utat, mi a szívedé,

ergo a nyomod mély, és olajad van belé,

és gyújtót lobbantasz: lenyűgöz a te lángod!

Piliscsaba és Eisenberg an der Pinka, 2014. ápr. 2-5.

I. rész

            Egy kávézó teraszán ülünk. A helységet hegyek veszik körül. Papírjaink előttünk, a széles asztalon kiterítve. Ettől eltekintve az asztallap pedánsan tiszta, csak két üvegpohár áll még rajta, az egyikben ásványvíz, a másikban narancslé. Mi magunk is tiszták vagyunk, megújultak és friss erőtől duzzadók. Harcedzettek vagyunk teljes mivoltunkban, és higgadtak, most, hogy átverekedtük magunk az épp időszerű turbulencián. Az egyszerűség áll előttünk határozott arcélekkel, és belső tekintetünkkel is a szimplicitás szemüvegén keresztül látunk. A nyugalmunk tengermély, a magabiztos mosolyunk árulkodó: készek vagyunk. Tudjuk, hogy jönni fognak, zsákot húznak a fejünkre, meggörnyesztenek, kifacsarják a lelkünket, elvesznek tőlünk mindent, ami fontos… és tudjuk azt is, hogy addig fogunk küzdeni, vergődni, feszülni, mígnem újra látjuk a napfényt. Addig fogunk nekiveselkedni a súlynak, mígnem újra egyenesen állunk, mint a szálfa. Addig merítünk hitet és bizakodást a lelkünkbe, mígnem újra túláradó lesz. És addig fogunk építkezni, mígnem újra a helyére kerül minden, ami fontos, sőt az alkotásaink ragyogóbbak lesznek, mint valaha. Készek vagyunk.

            Szemben a Nap hanyatlik, de még ontja magából azt a tavaszi meleget, ami szinte bizserget, ami minden érzéket megelevenít. A fény narancsvörösbe hajló. A szemed egy nagyon kicsit összeszűkül, mert teljes pompájával éri ez a kezdeti alkonyodás. Ekkor eszembe jut pár sor, amikből később versbetét lesz egy novellában:

Tükrökkel váltottunk jelet.

Kérdeztem, kihez tartozol,

s elárulta a szívedet

egy villanás: válaszmosoly.

Szóval a barangolókhoz.

Akiket megismerés hajt

és a csüggedtség nem ólmoz,

és a Mindenség övék majd.

Szóval vakmerőekhez, ők

nagy mellénnyel bukni mernek,

s már a földön, mások előtt

megismerik ők a mennyet.

Ilyen magból vagy, barátom,

befogtad a szeleket és

dagad a vitorlavászon,

a Nap felé, ha hív, te mész.

Te vagy: teljes odaadás,

jelessé teszed a mát is,

élharcos vagy és gyöngyhalász.

Az ég tiszta már. Solaris.

II. rész

            Látod, ahogy benépesül a gyepszőnyeg. Látod, ahogy megtelnek a padok. Kirajzottak az emberek, és örülnek a napfénynek, és örülnek, hogy vannak egymásnak.

            Látod, ahogy túlcsordul a szívük, és nevetnek az erkélyeken, és nevetnek az utcákon.

            És látod őket mindenféle helyszínen csodálatosnak lenni. Látod, ahogy elöntenek a sugaraikkal mindent maguk körül.

Látod mindezt, s nyílni kezdesz,

és megköszönöd a mát is.

A Nap feljön, mindig ez lesz,

és bearanyoz. Solaris.

Piliscsabán és Szentendrén, 2014. márc. 18-23.

Mikor a láthatáron fent az éj

már villogtatja fényes érmeit

és pohárral virul aki csak él

az estébe új ember érkezik

Az úton egy fogadó volt a szíve

vendége isten jócskán viszonzott

a csillagködökkel kidíszítve

hozza kabátján a horizontot

Ellép a pult innenső feléhez

a csapos repes a másik oldal

csak mert ahányszor e helyen végez

asztalainál hagy egy csokorral

És az ő kedvébe is átcsempész

egy aranyszálat alkalomadtán

mitől tengernyi friss igaz elmés

dolgok szelleme látszik az arcán

A jövevényt barátai hátul

élettel telin és fesztelenül

fogadják ő hozzájuk úgy járul

mint aki köszönt ünnepel becsül

Tán így járja az életet magát

is mint anyjához szaladó gyerek

túlcsordul egy fényes nap hatja át

és kezében egy csokor szeretet

Piliscsabán és Kőszegen, 2014. márc. 1-9.

A kezdet kezdetén minden

képlékeny volt és sejtelmes,

senki sem álmodott nagyot,

senki sem tudta, hogy ez lesz.

Rendezetlen kavargásban

nem öltött rögtön alakot,

hogy nem tűnt fel, nem számított,

voltak, voltak olyan napok.

Kezdetben nem hordott jelet,

ami különbséget tegyen

közte és a por, kő között,

ugyanaz volt: jellegtelen.

Hajdanán csak annyi volt, mint

esőcsepp esős évszakban,

mint udvaron egy hasáb fa,

hol a balta ezret csattan.

Jelentéktelen volt, akár

verőfényben égő villany,

homokszem a sivatagban,

tégla a metropoliszban.

Aztán a világ összedőlt,

eljött rá egy súlyos korszak

(a világok az emberek

sorsában is össze szoktak).

Fejtetőre állította

az addigit a nemezis:

az széthullott, hamvába halt,

feladta önmagát ez is.

Bármi is az ég határa

és az elfújt tengerfenék

között képes volt arra, hogy

megtartsa saját lényegét?

Mert legkönnyebb kifordulni

egy-egy összeomlás miatt,

és csak akik nem cserélnek

szívet így se, igaziak.

Megmaradt-e bármi annak,

ami volt annak előtte,

ha a káosz nem kíméli

a szemlátomást erőst se?

De igen, igen! Apró kis

értékére úgy vigyázott,

egy vigyázott, ahogy soha

nem mertek kiállni mások!

S onnantól erre a kőre

azt mondták a megtört világ

csodálkozó utódai

s kíváncsiskodó krónikák,

hogy valamit rejt, valamit

áraszt, és ezt lehet számos

nagyszerű kezdeten látni,

és valamit kisugároz.

Aztán még telt az idő, és

kiküldött egy csomó szolgát

magából, akik a követ

lumineszcensre csiszolták.

Ragyogó lett tűztől, víztől,

az emberek őt érintő

kezétől s a vonzódástól

ragyogó lett bent és kint ő.

Percre hozzá kötődőknek

színigaz életet mesél,

hol barátja lett a béke,

s barátjává lett a veszély.

Akik díszükként felveszik,

fényességben járnak vele,

mindnyájuk a tavasz, mámor,

jóság és derű gyermeke.

Sose volt más üzenete

éjben, napban, nyáron, télen:

drágakövek vagytok ti is,

kölcsönözzétek a fényem!

Az ékkövek kaptak gyémánt,

rubin, smaragd, zafír nevet s

ez a kő két nevet kapott:

Aki Lehetsz s Akit Szeretsz.

Budapest felé a buszon, Piliscsabán és Debrecenben, 2014. február

Ujlaki Nikolettnek és Kozma Gergely Andrásnak,

az ötéves évfordulóra.

Hirtelen, egyszer csak a másik

csodás volta magával ragad.

Minden, de minden ott kezdődik,

egy gondolattal: „Választalak.”

Az első olyan pillanat ez,

amikor akár délibábok

válnak semmivé a díszletek,

és nincsen világ, csak őt látod.

Sok ezer lépés innen ered,

amit megtesztek kézenfogva,

és hogy egymás csodái vagytok,

az szíveteket összefonja.

Felfedezed, hogy ami ő, az

óceán, napfény és tiszta ég,

felismered, hogy ő az, aki

hordozza világod lényegét.

Ő formál, csiszol és csinosít,

újuló tüzeiben megedz,

így remeke vagy, s remeked ő,

vele legszebb önmagad lehetsz.

Hadd kívánjam, hogy szeressétek

egymást soká hasonló nagyon,

mert messze több ez, mint szerelem:

a tiétek szinte hatalom.

Vaskeresztes, Szombathely, Sorokmajor, 2014. január

Az új nap szaruhártyámba lép,

az ég térképét olvasom,

mikor itt állok két lábbal épp

az üvegajtós oldalon,

s a szívem hahózik a horizontnak.

A mennysávot hamar felmérem,

de őt kémlelni: ámulat,

nézni, hogy miféle festésen

éppen milyen mintát mutat,

s tekintetem, míg éri, odaláncolt.

Ezalatt vérem medret szaggat,

csöpp kis gátakat bontogat,

s ahogy a szaladó pataknak

eksztázisa a torkolat,

vérem eufóriája az élet.

Mert minden, minden ide ömlik,

ide árad, ez a végcél,

s feloldva élni egy körömnyit

többet jelent ezer évnél...

a szemem felnyitva rád, nap világa.

Üdvözöllek, reggel! Középszer

hahómmal, ámulatommal,

pezsdülő vérrel, öltözéssel

(mert az is magába foglal),

amim csak van, mindazzal üdvözöllek.

Piliscsaba, 2014. jan. 28 – febr. 4.

Már este van. Az eget átöltöztették,

és ráhullottak lassan a csillagok.

Olyan csendben szórták el a fények ezrét,

mint a pitypangok a szálldosó magot.

S ha minden ebben a szép átváltozásban

észrevétlen volt egyúttal s türelmes,

mi gátlója marad, hogy a lelked lássam,

ahogy földöntúli színeket felvesz?

Tudatában nagyszerűségének, mint az

ég – s mint az égbolt, éppen olyan halkan –,

öltözzék a lelked, mert most bizonyítasz:

mekkora erőt tudsz lelni magadban.

Szánj rá időt, s lelked cseréld ki fehérre,

hisz az új verset is új lapon kezdik.

Mozdulatot, várást, mindent beleértve

készülődésed legyen boldog s meghitt.

Majd ha tiszta már, mint amit soha semmi

nem illetett, és egyszerűen nem fér

meg az izgalomtól: messze fényesedni,

hozd a ruhákat, amiket szeretnél.

Vedd magadra az első meleg napsugárt,

ha úgy vágysz körüljárni, mint a tavasz!

Fénylik rajtad, fényének nem találni párt,

te képviseled, most tényleg te vagy az.

Hozd a hajnal remek-ragyogó páncélját,

a világosság hírnökének magas,

délceg alakján a feltámadás célját

gyújtsd hétágra, és a hajnal – te vagy az.

Kanyarítsd válladra a vezér palástját,

lépj úgy, mint akikben szikrát vet a vér,

kik sereget gyűjtenek, mert ők a bástyák,

nézz végig földeden – te vagy a vezér.

Kezedbe a fáklyát, fejedre koszorút:

öltözz reménynek, s soraink elején

tündökölj, bárhová vezessen ez az út,

lépj elő, járj elöl – te vagy a remény.

Sorokmajorban és Piliscsabán, 2014. jan. 21-27.

eredjen meg az eső odakint

vagy menjen végig egy autó az úton

a halál bejutott mindjárt kitapint

lehetetlen elaludnom

most egy rémálomból ébredve

mert vannak rémálmaim igen

és nem tudom megreparálni magam

mindig ügyesen sebtiben

nem tudom egyszerre felhúzni stílusom

a derűset dacosat mert őszintén félek

abszolút a csend végleges és én

meztelen vagyok egy sikongó lélek

a fülem belesüketül

ebbe a kíméletlen végérvényességbe

most senki sem fog megszólalni

mellettem és szét leszek tépve

óh mit tudnak a rémálmaimról

és persze reggeltől az emberek között

hitelesen játszom el hogy velem

a legnagyobb rendben mindig minden

és nem látogatott vegytiszta félelem

Árnyékok völgye, egyszer

http://www.scribd.com/doc/195867787/Sumegi-Tamas-A-hala-harmadik-szerenadja

Uram, a föld színe alatt, szem színe alatt

alig hihető, milyen gazdagok a mélyek.

Segíts elveszni másokban, mint az aknába

hulló fáklya,

hogy odaérjek.

Ott a legutolsó remény, ott tolonganak

a képzeletek, s nekem látnom kell ezeket,

és másnak és máskor akármilyen személy, én

szíve mélyén

egy szikra legyek.

Bécsújhely, 2013. dec. 27.

            Kit nevezhetünk idealistának? A köznapi értelemben vett idealista az a személy, akinek a gondolkodását semmiképpen sem jellemezhetik földhözragadtként, inkább az éghez és a felhőkhöz van köze, figyelembe véve, milyen magasságokba emelkedik legjobb pillanataiban, és nagy általánosságban is milyen magasságokban jár. Megrögzötten hisz a nagyobb igazságosságban ezen a planétán, a teljesebb teljességben, a nagyobb egyetértésben, a felelősebb emberiségben, ha össze akarom foglalni: ő úgy érzi, minden egyesből lehetséges egy jobb, és sohasem adja fel a reményt, hogy az ideál létrejöhet, vagy a próbálkozást, hogy létrehozza. Így ismerjük legalábbis mi egyszerű halandók a fogalmat S. fajsúlytalan utcáiból.

            Figyelmet érdemel, hogy túlnyomórészt lekicsinylő, elutasító megnyilvánulások kísérik a szavak (idealizmus, idealista) feltűnését a mindennapos társalgásban, és – már amennyire én azt látom – ennek az eszmeiségnek a méltósága írásban is csorbát szenved. Miért? És vajon tévedésben él-e az, akit deprimálóan, elnéző legyintéssel idealistának címeznek?

            Az idealista számára felemelő adni a rászorulóknak. Legyenek azok árvák, mélyszegénységben élők, koldusok, hajléktalanok vagy bármiben hiányt szenvedők. Az idealista enyhíteni akar a világ kínjain, és mindeközben mentes az előítéletektől. Míg az aluljáróban őt kísérők véleménye már jóeleve elítélő lehet a rongyos embert illetően, és míg az ő markuk zárva marad, ő ad abból, amije van, mert bár tudja, hogy alapvetően mindenki a saját sorsának kovácsa (tehát tehet róla és érte), hisz az emberekben. Rendíthetetlen az emberekbe vetett hite. Gyámolítja az elesettet, leguggol hozzá és jó szót ad neki, meg egy mosolyt. Ezek milliószor jobban fénylenek, mint a pénz, amit szintén. És akik vele járnak, még meg is szólják talán, miért ilyen naiv és álmodozó. De ő tudja, miért teszi. Mondja bárki, hogy hülyeség egyáltalán adni, indokolja meg, miért az? Mi benne a rossz voltaképpen? És ki fogja úgy érezni, hogy helyesen cselekedett és odafigyelt a világra, mikor elfogynak a napjai? Végeredményben ki lesz a testvére őrzője?

            Mivel az idealista hite mély és megingathatatlan, mindenhová ezzel a hittel jár. Ezzel a kitörölhetetlen meggyőződéssel, mely által otthonossá varázsolja az idegent, meleggé a hideg környezetet, mely által előrukkoltatja a nemest és értékest az őt körülvevőkből, és nem ritkán ezek is észreveszik, mi jött világra belőlük. Úgy jár, mint a tavasz, és mindenütt szeretve van. Mert tiszteli az ő testvéreit.

            Ha – mint éppen most én – egy szívének kedves személy sírjához járul, nem azzal a ki nem mondott üzenettel megy, hogy „Meghaltál”, „Itt hagytál” vagy „Kár, hogy elmentél”, hanem orvosság van a szívében, és az ő üzenete örömhír, mert ő ezzel az üzenettel jön: „Találtam neked más módot élni.” És tudja, hogy az ő szövetségese most része a szélnek, virág és fa nő belőle, visszaköszön a gyermekeiben, és maga a tett, hogy tegnap délelőtt egy mosoly kíséretében csak azért is elvette a teljesen érdektelen szórólapot a hostess lánytól, hogy felvidítsa és megkönnyítse a dolgát, maga a tett egy mozzanat, amiben él, gyönyörűen él az ő szövetségese. Találunk nekik más módot élni. Nekünk is van, nekünk is találnak. Nincs halál.

            Végezetül hol lennének most a világ csodái, a mérnöki bravúrral megvalósított épületek, melyek a híres városokban ámulatba ejtik az oda látogatót, hol lennének a jóléti szervezetek, a nemzeti parkok, a klasszikus könyvek, a legendás zenék és a legendák – hol lennének mindezek az ötlet, az idea, a vállalás és a hit nélkül?

            Csak azt tudom mondani zárszóul, hogy akármi is az, amit akartok Ti, látni a világot, Oscart nyerni, zenélni, írni, alapítani, felvirágoztatni, találkozni, álomotthont építeni, űrhajózni, versenyeket nyerni, egy országot megváltoztatni, éttermet nyitni, nagyon szerelmesnek lenni – akármi is az, amit akartok Ti, higgyetek benne, hogy lehet, akármit is sulykoltak belétek eddig! Mert bizony lehet.

Váton és Sorokmajorban, 2013. dec. 22-24.

Szeretek este, ha nincs gaz zaj

s a szomszédság csendes lett szörnyen,

emlékeim között csak azzal

játszani el, mit megköszöntem.

Megidézni újra színeit,

újraélni apró csodákat,

keresni, honnan csörgedezik

a jóság, s követni, míg árad.

Csak hálásan érdemes hunyni

a szemet, ha az álom közel.

Hogy ez a világ sittes putri,

vagy az Éden, magam döntöm el.

Választottam: nekem az Éden

ez a föld, a mennyek országa,

leszek minden a kebelében,

de sohasem, sohasem gyáva!

Az este jön, eléje térdel

az udvar: lelkem és a többi.

Szeretek szeretni reménnyel

s a csillagoktól elköszönni.

Budapest, 2013. december

Barátaimnak.

Idő és tér egy adott pontján
jelölte a sors a helyet,
hol összegyűltek a bányászok,
ahol már besötétedett,

évmilliókkal előbb járt az
alkony ott, és maga mögött
húzta, hengerült nagy fekete,
fekete és éj és örök,

ebben bolyongtak fénypontokként,
aprócska lámpást szorítva
a mélységek kalandorai,
s feltárta titkát a szikla,

aranyat adott a föld méhe,
de mástól lettek óriások:
a bányászok bátor vonásán
prométheuszi tűz játszott,

és ez a tenyérnyi lobogás
az őserdők hősénél volt,
aki megálmodta a jövőt:
a térképen nincs fehér folt! -

és ezt adom át, ami minden
vállalkozásnál jelen volt,
hogy legyetek a felfedezők,
s ne legyen határ a mennybolt -

ez azért van, hogy keressétek,
kérjétek, ami megillet,
és ne felejtsétek, hogy minden
tiétek lehet, ha hisztek.

(Mindig is a tiétek volt.)

Szombathely felé és Sorokmajorban, 2013. dec. 13-14.

A lányoknak, akiket szeretek.

Jártam nálad, és letettem

asztalodra nagy titokban

ezt a rózsát, majd házadból

csendesen magam kiloptam.

És már lent jártam az utcán,

otthonodtól távolodtam,

tavaszi kedvvel lépdeltem

zebrákon, sikátorokban.

Arcomon, mint a terítőn

a tej, elömlött egy mosoly,

elképzeltem, hazaérve

ma este hogy csodálkozol!

Kézbe veszed, nézegeted,

megszagolod vörös díjad,

és örülsz, kedves, hogy örülsz!

annak, mit egy derült szív ad.

De nem tudod, kitől lehet

és hogy kerülhetett oda

az elhagyott asztallapra

ez a virágok bajnoka,

nem is sejted, milyen okból,

milyen céllal, miért lehet,

hogy valaki szinte csak úgy

meglepetést készít neked,

de tündökölsz az örömtől!

És ha gondolkoznál azon

később is, hogy miért kaptad,

nekem így szól kész válaszom:

„Jeles nap vagy esemény, nagy

horderejű, sose kellett,

az év legkisebb napján is

teljes joggal ünnepellek!”

Piliscsabán és Dorogon, 2013. dec. 7-8.

A kelő Nap rádiuszában tágul

az út, s mintha selyemkaraván lennénk,

szinte kísért karomon a kaftánujj,

s a szél hordja a homokot szemenként.

Így réved ide eltemetett múltam,

így hatol be ebbe a létezésbe,

ami pedig más vándorlás már s új tan,

de rám egyazon egy kelő Nap néz le.

Glóriává érett hajnalsugarak

szórják be a kerítések léceit,

s mint aki jó édes gyümölcsöt arat,

az alsó faágak gyűrűit szedik.

S alig az utcán egy ház elejében

áll egy fejkendős, vén kicsi asszonyka,

s ahogy közelgünk, de még nem egészen

véve őt észre, már rokonul mondja,

hogy Isten hozott minket, és mosolyog,

s akkor látjuk csak, hogy ő a Szeretet,

s igazán nem hittem, hogy Isten hozott,

de úgy döntöttem, miatta úgy teszek,

kezében kései, gyenge virág volt,

a szívében, úgy bizony, virágözön,

s én úgy döntöttem, hogy ilyennek látom

azt, aki köszön s akire ráköszön,

mindenkit.

Piliscsév, 2013.

Fekete Georginának ajánlom.

Két holdfényidőre jövő

utak szélén szerte bolyong,

piros orruk alatt szájuk

egy-egy párapamacsot ont,

ahogy lépnek, idegenben.

Cipőjük a járdát falja,

senki nem kérd, s ne kérdezze,

cipőjük a padkát falja,

mit keresnek itt ma este?!

Barangolnak. Ilyen fajta.

S ezalatt a Hold ezüstje,

s mindvégig még azt tetézve

mosolyuk a hóra süt le,

az első hó ünnepére.

És te hol vagy? És örülsz-e?

Solymár, 2013. nov. 25.

Húzd ki magad, kisember,

tedd fel a koronádat,

és az életed tedd fel,

magad légy a csodálat,

az út közepén máglya,

melyen becsület járnod,

az oroszlán barátja,

aki őrzi az álmod,

a testvéred őrzője,

aki tégedet őriz,

emlékezés egy hősre,

újra felszálló főnix,

a kikelet szerelme,

a napnyugta lantosa,

ki nem maradt leverve

vagy boldogtalan soha...

a testvéred őrzője,

újra felszálló főnix,

az oroszlán barátja -

kerekedj fel, küzdj, őrizz!

Piliscsaba, 2013. nov. 22.