A kezdet kezdetén minden
képlékeny volt és sejtelmes,
senki sem álmodott nagyot,
senki sem tudta, hogy ez lesz.
Rendezetlen kavargásban
nem öltött rögtön alakot,
hogy nem tűnt fel, nem számított,
voltak, voltak olyan napok.
Kezdetben nem hordott jelet,
ami különbséget tegyen
közte és a por, kő között,
ugyanaz volt: jellegtelen.
Hajdanán csak annyi volt, mint
esőcsepp esős évszakban,
mint udvaron egy hasáb fa,
hol a balta ezret csattan.
Jelentéktelen volt, akár
verőfényben égő villany,
homokszem a sivatagban,
tégla a metropoliszban.
Aztán a világ összedőlt,
eljött rá egy súlyos korszak
(a világok az emberek
sorsában is össze szoktak).
Fejtetőre állította
az addigit a nemezis:
az széthullott, hamvába halt,
feladta önmagát ez is.
Bármi is az ég határa
és az elfújt tengerfenék
között képes volt arra, hogy
megtartsa saját lényegét?
Mert legkönnyebb kifordulni
egy-egy összeomlás miatt,
és csak akik nem cserélnek
szívet így se, igaziak.
Megmaradt-e bármi annak,
ami volt annak előtte,
ha a káosz nem kíméli
a szemlátomást erőst se?
De igen, igen! Apró kis
értékére úgy vigyázott,
egy vigyázott, ahogy soha
nem mertek kiállni mások!
S onnantól erre a kőre
azt mondták a megtört világ
csodálkozó utódai
s kíváncsiskodó krónikák,
hogy valamit rejt, valamit
áraszt, és ezt lehet számos
nagyszerű kezdeten látni,
és valamit kisugároz.
Aztán még telt az idő, és
kiküldött egy csomó szolgát
magából, akik a követ
lumineszcensre csiszolták.
Ragyogó lett tűztől, víztől,
az emberek őt érintő
kezétől s a vonzódástól
ragyogó lett bent és kint ő.
Percre hozzá kötődőknek
színigaz életet mesél,
hol barátja lett a béke,
s barátjává lett a veszély.
Akik díszükként felveszik,
fényességben járnak vele,
mindnyájuk a tavasz, mámor,
jóság és derű gyermeke.
Sose volt más üzenete
éjben, napban, nyáron, télen:
drágakövek vagytok ti is,
kölcsönözzétek a fényem!
Az ékkövek kaptak gyémánt,
rubin, smaragd, zafír nevet s
ez a kő két nevet kapott:
Aki Lehetsz s Akit Szeretsz.
Budapest felé a buszon, Piliscsabán és Debrecenben, 2014. február
