Hétszer vitt pokolba az út,
s még hétszer oda visszarúg,
annyi volt a kálváriám,
mi hét emberre jut talán,
balcsillag fénye megjelölt,
bennem hét szív repeszre tört,
hét nap álmodom, hogy lehet
rendes emberi életet,
hétszer annyit vezekeltem,
ahány bűnt valaha mertem,
felállni – az több mint ziher –
hét életben kell ennyiszer, 
engem is egy angyal őriz,
láttam, hogy szakadt meg ő is,
de ha nagy a sors csapása,
hétszer legyek nagyobb nála,
ha a tőrt belém ütötte,
hétszer menjen bennem tönkre,
ledobom a súlyt a sárba –
s hétszer leszek nagyobb nála!

Budapest, 2015. márc. 17. 

Utánunk merre csak marad gyalognyom,
hitünk legyen csak és napunk ragyogjon,
ha démonok marják, vézna sakálok,
fogd pártomat, ég, és védd a családot,
ha levelet lombban éj szele ringat,
odafent lobbanjon szerelemcsillag... 

Celldömölkön és Sorokmajorban, 2015. márc. 14-15.

Fogadd el tőlem e választ, régi társam,
mit hűséges múzsám tollamba parancsol,
halld, győri testvér, ki őrzöl még imádban,
te, kivel nekem ez költőknek aranykor!

Nincs sorom zúgni, hogy a tömegbe oltsam,
a szívem a csend, talán mind hiába szó,
s ha botlom és csetlem is sivár romokban,
csak dalolom, hogy embernek virág való.

Mint évtized óta, vagy végtelen láncán
az éveknek, úgy hinném, e dalt dalolom,
melyben mélyrehatóan megkap a látvány:
a Nap és a Hold, a hó, a sziklaorom.

A tavak, az erdő, az utcák, a dombok,
és oly mélyrehatóan megkap, hogy érzek, 
így elragadottan borongok s rajongok,
s ez amolyan ég és föld közötti végzet.

S ha valamely testvérem fél a hazában,
én üzenem: ne játsszanak semelyikkel,
mert bizisten, egy mellett lehetünk százan,
így vállalják egyszer az én helyem is fel.

Én hiszem, hogy nagyon is kell az a fárosz,
a tűzjel, mit el csak a halál szele olt,
s reményt kell ültetni minden kicsi fához,
mert túl sokszor volt már, hogy semerre se volt.

S kérded, e lantjáték vajon kihez is szól -
itt, hol úgy eluralkodott közben a zaj?
Mit hangszeren hallasz a sóhajaimból,
mindenki verse, ki ilyen verset akar.

Sárváron, Sorokmajorban és Budapesten, 2015. febr. 28 – márc. 8.

Üres házban egymaga az özvegy,

nincs, ki hallgassa szíve dolgait,

beszélni néha egy sírkőhöz megy,

s nem szól más hozzá jónéhány napig.

Az anya mindennap rajtuk mereng,

kikért saját szájától vette el

a falatot, s tudja, mit is jelent,

hogy fiatalsága árán nevel.

De telefon nem csöng ma este se,

a ház elé nem áll az autó,

s egyszer csak Istenében van keze,

s elillan, mint egy szép tavaszutó.

S ártatlan élet, százezer gyerek,

ki félszeg, ki – tudjuk, mi az – szegény,

úgy jár-kel itt, hogy szíve csak remeg,

s nincs barátja a földnek kerekén.

Ők csendesen ott a konyhazugban,

ők városok vajúdó peremén,

ők, akiknek kevés vigaszuk van,

ők, akikhez minden dolog kemény –

ne feledkezzetek meg az emberekről!

Budapest, 2015. febr. 22-24.

Nincs ott a telefon, a bankszámla,

a Tiffany-lámpa.

Ott nem szorul hamisság

minden szívdobbanásba.

A dolgok legmélyén: szinte semmi,

mi körülvesz most;

a mély a világméretű

szemfényvesztés béklyóitól megfoszt.

A dolgok legmélyén az ég van és a fák.

Ott találni földutak porát és sarát.

A dolgok legmélyén jár lassan a Nap.

Mert emlékszem, ő volt az egyik, aki volt leghamarabb.

A dolgok legmélyén a Karámi-domb van

és emlékek

egy háztömbnyi földréteg

alá temetődött birodalomban.

A dolgok legmélyén őseimet látom.

Nap cserzette embereket végtelen pusztákon.

A mondai, ködbe tűnt Ázsiát.

Árvalányhaj alatt a magyar másvilág.

A dolgok legmélyén, ha igazán mélyre nézek,

látom elejétől újra az egészet:

lelkemben a vándorútra kelés első perce,

és emlékszem az első tüzekre,

még régebben, mikor féltünk s fáztunk szörnyen,

hogy ültünk a vonagló fénykörben;

emlékszem az idők hajnala óta minden napra,

hisz százezer emberöltő az életem alapja.

Mert a világűrben e parányi gömbön

legeslegmélyebben volt az életösztön,

s talán, barátom, majd átgondolod:

életben lenni az egyetlen fontos dolog.

Budapest és Győr, 2015. január-február 

Kozma Gergely Andrásnak és Ujlaki Nikolettnek szeretettel, a hatéves évfordulóra.

Még egy hódolat a tiéteknek,

még egy hódolatot éneklek,

mert eljöttem a hatodikra,

s istenek könnye folyik ma,

ha látják, hogy van még ilyen

a létben, az egyszeriben,

ilyen szép és ily hatalmas,

mint a mennyet tartó Atlasz,

mint a virágba borult Füvészkert,

mint a Hold róva az éjjelt,

nagyobb, mint zsoldosseregek,

szép, mint az igaz honszeretet.

Még egy hódolat a tiéteknek -

még egy hódolatot éneklek.

Budapesten és Győr felé, 2015. febr. 6-7.

Csak ne lenne sarkamban tűz,

túl sok gyilkos szó a számban,

csak ne elnyűtt, inkább aggszűz

lenne szívem s makulátlan!

Csak hűlne el az az ötlet,

hogy hátat fordíts barátnak,

csak akiket összetörtek,

lennének már egyszer bátrak.

Adni lámpást fénnyel tele

lenne legszebb szenvedélyed –

annak, akinek élete

nem igazság és nem élet.

Csak mormolná föld, a tenger

mint imát titkosan, hogy csak

minél többen nőjenek fel

e Spártában jó harcosnak…

Nagykovácsiban és Budapesten, 2015. jan. 24-28.

Amikor csak lehet, fogjatok egy felhőt! 

Maradjon mindig kék az ég,

Legyen alatta vígság,

Összeborulás és erdők.

Amikor csak lehet, ültessetek rózsát!

Rózsalugasban folyjon a merlot,

Legyen szabad levegő,

Egy kis szerelem és jóság.

Amikor csak lehet, nézzetek egymásba!

Mert kell a világnak nagyon,

Hogy ruha és rang helyett

Már az embereket lássa.

Érd, 2015. jan. 12.

Mikor újra harsant a kürt szava,

károgtak: eleve vesztve a csata,

de nekem mindig merni kell még egyet,

s kishitűeknek nem hajtom fejemet meg.

A harcmezőn fog érni a hajnal,

kardomat villantva nagy diadallal,

s ellenség szemében Uram bocsássa,

hogy vesztesnek tűnnék, ha el vagyok ásva.

Budapest, 2015. jan. 7. és 10.

Hallom lépteid, Karácsony.

Karácsonyi a levegő.

Most múlt el öt óra Vácon.

Dunára komp úszik elő.

Bort iszom a Matrózbárkán.

A kandalló ont meleget,

s hullám jövésére százszám:

a hajótest csak nyekereg.

Karácsony van. Nem is csak itt.

Karácsony van Budapesten.

Elrejtjük még néhány napig,

hogy igazán az lehessen.

Elnézem a sürgéseken,

hogy készül Sorokmajorban,

mígnem kibomlik fényesen,

s ajkunkon zsolozsma lobban;

ajkunkon köszönet szava,

legkisebb dologért hála,

mi hozzuk az örömet haza,

és miénk a szeretet háza.

Vácon és Sorokmajorban, 2014. dec. 18-24.

Csak én jövök, hogy elmondjam, ím:

francba a föld zsargonjai –

darabokra szakít a kín,

és nem lehet elmondani!

Szem majd kipattan, mint a gomb,

és a koponyád szétreped,

és nincs, kinek torkához nyomd,

hogy mit kellett megélnetek!

Olyan egyedül vagy, akár

tévé leprájában a vers,

könnyed felforralt, szabad ár,

a földön térdelsz, tenyerelsz,

és nincs kinek elmondanod,

milyen az éjben a házak

végében a sebet kapott,

szűkölő ember, az állat?!

Mikor egy lesz a vadakkal,

emberimázs már nem köti,

fejet verdes, öklöt vagdal,

és mérhetetlen gyűlöli,

hogy se igazság, se kegyelem.

Mikor a szíve megszakad,

s egész belseje kérdezi,

miért? Miért? És azalatt

mérhetetlenül fáj neki,

hogy se igazság, se kegyelem.

Mikor karjára rászorul

állkapcsa, mert azt harapja

a szenvedésnek zálogul –

soroljam még, hol az alja?

Néha, hogy a mesét hallja,

mik történnek a világon,

néha ilyen feladatra

senki sincsen a világon.

Sorokmajor, 2014. dec. 22.

Néha úgy járok, hogy nincs szememben égszín,

néha úgy járok, hogy belül senki földje, 

és úgy járok, hogy a sorsom puszta félrím,

és soha többé nem cseng rendesen össze.

De tudom, voltam az éjben botorkáló

rémvak horizontján irányt adó tűzjel.

Mint egy kutya kértem, elvadult és káló,

ugyanígy már embert: érts meg, ne ma űzz el.

Gyakran úgy járok, hogy tudják, szikla lettem.

Nem is szól a számon semmi néma bánat.

Csak néha-néha egy jajdulás szívemben,

hogy milyen könnyen törölnek benne lábat.

Mindnyájunkra vár, hogy küzdjön démonokkal,

de tudja-e mindnyájunk, hogy eget, napot

mikor sárkányszárnyuk feketébe foglal,

még mindig ott vannak a hullócsillagok?

Göd és Budapest, 2014. dec. 3.

Ahol nem sül mézeskalácsangyal,

van egy utca vaksötét házakkal,

és tudja, aki járt a szegletén:

van, hogy nincs más, csak hamu és remény.

Pinceszagú imák és sóhajok

nem érik el a ragyogó Napot,

ha árnyékként élnek az emberek,

azt a lelkük sosem bocsátja meg.

Van, hogy nincs más, mint amitől félni

fog akár a legvitézebb férfi,

férgek fúrják át a szólt szavakat,

és a szív is holló szárnya alatt.

Van egy torony, csontból felmagaslik,

zsarátnokban visz a lábad addig,

és tudja, aki járt a tetején:

van, hogy nincs más, csak hamu és remény.

Budapest, 2014 ősze

Talán úgy kéne, hogy ne gyújtsak több tüzet,

csak várjam az első szűz havas éjt, 

mint limlomos polcon bőrbe kötött füzet:

szolgálva fél-szégyellt szép szavakért.

És közben csak jönnek az égre a Holdak,

Napok jönnek, a föld se vesztegel,

e mozgásban úgy kéne, hogy leguggoljak,

és én már semmit se égessek el.

S ha volnék oly óriás, mint tengerekbe

torlódva a sok apró csepp víz lesz,

leguggolnék (ez az egy, mi fontos lenne),

leguggolnék minden kicsi szívhez.

Budapest, Remeteszőlős és Nagykovácsi, 2014. nov. 10-17.

„Der Herr sprach zu meinem Herrn: setze dich zu meiner Rechten, bis ich lege deine Feinde unter deine Füße.”

Nektek eladták az elveket,

és egy kérdőjelet se tudtok már

elővarázsolni valahonnan,

ti libasorban - csatasorban

ki áll a katapultoknál?

Nektek eladták a nézetet,

hogy a ruha tenni fog,

hogy az emberséget venni lehet,

amiért Istennek fizetek

szívsebek vérével, ez se legyen titok.

Nektek eladták a kurválkodást

gerincetekért cserébe.

Csak biceg a bizalom kasztrálva,

hálószobátok küszöbe sztráda,

mosdóvizetek csak a Léthe[1].

És mégis mind csak próbálkozunk.

Esengő reménnyel egyszer,

máskor pogányul dúlva-fúlva,

próbálkozunk mindig újra,

hátha a misztikus holnap

kompenzálja tegnapunkat,

és akkor aztán alleluja!

Tudva azt, hogy engemet is

cserbenhagytak néha szavak,

sokszor nem igazoltak a tettek,

és vannak, kik sáros föld alatt

életemben eltemettek.

De túl a kételyeknek völgyén,

mert lényegünk halhatatlan,

még mindig tartva a törvény,

alleluja, az maradtam,

akiről hittem, hogy valahogy jó lesz.

Kórsággal vert kutyaól ez,

parancsot oszt sok Heródes,

újabb ezrek vége-hosszát

látod menni, közönyös, sőt

szidva hagyják el a bölcsőt,

mert a bölcső Magyarország.

De Dávid király százötvene,

zsoltárokból száz meg ötven

írva van, énekelek vele,

ezerkétszáz verssel jöttem,

ha pusztába kiáltva, akkor is.

Ha aztán int a végzet ujja,

én se éppen haltam ingyen,

és láttam jó fivéreimben,

hogy kényére őket se fújja

semmi szél, kelet vagy nyugat,

jön, ami jön, alleluja!

Fót, 2014. nov. 8.

[1] Léthe: az alvilág folyóinak egyike a görög mitológiában. A görög lethe szó jelentése: feledés. http://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%A9th%C3%A9 (2014. 11. 9.)

Áztunk-fáztunk az eső vizében,

még egy lépés, ezt csak-csak kimérem,

magasra fel, majd lejtőmenetben,

szakadék szélén, ködlő hegy ellen,

tüdőnkbe préselődő levegő,

ha talpunk alól kigördül a kő,

menj, testvér, tudod, hogy vár az a táj,

hol hatályát veszti a láthatár,

történetmondói, sokrétű kazlat

feltúrva súgják meséik a falvak,

nagy eső után kinyílik a tó lenn,

égszínkéken, mint igazmondó szem.

Szentbékkálla, Káptalantóti, Budapest, Sorokmajor,

2014. okt. 23-30.

Szenftner Gergelynek ajánlom, mert emlékeztem arra, amit mondott az Ecserin.

Nem is ezt vártuk az ősz derekára:

ez a napfény olyan, mint az istenek álma -

és van olyan égi, hogy mind ugyanúgy süt

az emberre, és sose válogat köztük.

Aranyat reptet a gondolatokra,

hol a szívem, a kertszeglet orgonabokra,

kis semmiség, istenek álmait érti:

ez a napfény olyan, mint boldogan élni.

Veresegyház és Erdőkertes, 2014. okt. 19.

Minden ünnep erős kötél,

mely száz viharos tengeren

eltelt napra sokvitorlás

hajónkról mólóra tornáz,

összeköt minket messze benn.

Minden ünnep megérkezés,

egymás karjába szaladás,

az ünnepben ott a kezdet,

hozhat hálát vagy szerelmet:

minden ünnep hajnala más.

Minden ünnep tanúja lesz,

míg az ég a Napot hordja,

míg a szívünk nem feledjük,

ránk rakott kereszttel együtt

mire mentünk összefogva.

Szombathely felé a vonaton

és Sorokmajorban, 2014. okt. 3-5.

Mert áldottak még egyet ezzel a szívvel?

Senki kedvéért önmagad ne veszítsd el,

s botladozásodat is bárhogy szemlélik,

te ilyen vagy, testvér, te így viszed végig.

Te így mintázod az utcakövön lépted, 

a te dolgaid e vérrel kötötték meg,

és kívánni szabad is fel magas égig,

bár ember hibázik, de így viszi végig.

Gödöllő, 2014. szept. 27.

Mintha azt mondta volna az Isten…

Lépjél te túl egyszerre egy napon!

Ne törődj többel, most bízd rám, hogy szép

lassan utadból a sziklákat elrakom.

Légy türelemmel, viseld, amit kell;

nehéz térdelni, de néha térdelj.

Ezt én akarom, az én útjaim

néhányszor így találkoznak a tiéddel.

Most gyakorold a várást, s egy nap majd

másképp fogsz járni az égbolt alatt.

Egy nap elvonul fölüled az árny,

és tudni fogod, hogy meggyógyítottalak.

Sorsodat újra egésszé teszem,

összenövesztem, ami most csonka.

Egy nap meglátod – s leborulsz érte –:

visszafogadtalak a Paradicsomba.

Sorokmajor, 2014. szept. 21.

Ott kell lennie a gondolatban, hogy

most tán ez a szív verni halkan fog,

de jó lesz megint minden többé-kevésbé,

ott kell lennie a holnap elején:

hope, Hoffnung, nadezda, remény,

mielőtt a reggeli járatot lekésné.

Ott kell lennie egy királyság romjai

alatt is, hogy lehet majd mondani

valamit arról, miért vesztegettem el,

és jó válasz ez a vérszegény válasz,

hogy én sem tudom meg már az

idők végezetéig, akinek megfelel.

Százféle hope, Hoffnung, nadezda, remény,

akár gyertya, egy borsószemnyi fény

a királyfi kezében a vaksötétség

végetérhetetlen rengetegében,

akár épp ami szerényen

a magyar anyák szemében mint égi mécs ég.

Sorokmajor, Dunakeszi, Budapest, 2014. augusztus - szeptember

De ha buktunk, az is siker,

elszámolni is tudni kell,

feltámadni is tudni kell,

ki milyet vesz, olyat visel.

Kőszegen és Dunakeszin, 2014. augusztus - szeptember

I was rambling through a garden,

Thinking that at this point

Maybe it would be better

If I died.

But I saw some flowers there

In the midst of my regret

And at that moment I perceived that

It still could be right.

Budapest

Gyakran megesik énvelem,
minek tartanám titokban?
Félálomban önkéntelen
kezed keresem, hogy fogjam.

Mihelyt hajóm abbahagyja
ringását az éj-vizeken,
ahogy a Nap száll a partra,
rád szeretne nézni szemem.

Ezt üti most az Ég nyélbe,
s én szeretem szép alássan,
ahogy alkonyt alkony ér be,
és az ember lép a nyárban;

de tudja, hogy felleg derül,
a városon visszfény táncol,
föld virul fel végtelenül,
erdő zeng és Te hiányzol.

Keszthelyen, Vaskeresztesen és Sorokmajorban, 2014. aug. 3-7.

Wie gut es ist, wie wunderbar,

wir liegen nebeneinander dicht,

daran denke ich wieder mal

in dem strahlenden Sonnenlicht.

Sensweiler (Németország), 2014. júl. 22.