I.

Valahol a fehérek égövén,

szinte érthetetlen mód meghatódva

lerakom az egek alá a kamatot,

egy átszellemült, őszinte, odaadott

pillanatban megcsókolom a szoba

padlóját, ami tetőt vont fölém.

II.

Elálmélkodunk kettesben járva,

hogy egy gyepsávon a benzinkútnál

a Hungária körút közepén

millió indigó virág bújkál.

III.

A férfi egy apróságot

ajándékoz a szeretettnek,

s ki angyalian sóvárog,

úgy becsüli, amit épp elvett!

S a férfi nyakába borul,

és csókokkal halmozza el.

Emez gondolja: „Én nemrég még

nem is sejtettem, hogy itt leszel.

És én meg akarom köszönni,

és imádkozom az istenekhez,

hogy bár láthatnál a szemem mögül,

hogy lásd magad, mennyit jelentesz!”

IV.

Utadon megállsz, becsöngetsz a háznál,

húsz másiknál is, s mire körbejártál,

az utcák ledobták mind az árnyakat.

Volt egy másodperc, mikor így láttalak.

V.

Mama szereti a kikeletet.

Amikor az ágak közén játszik

és bőrén fordul meg egy fuvallat.

És ha nyílnak neki a muskátlik.

VI. 

Eső után négyen-hárman

trappolunk a pocsolyákban,

kicsi gyerek van körünkben,

kisgyereknek szabad játék,

de én is már vártam rá rég,

eső után négyen-hárman

tocsogunk a pocsolyákban.

VII.

Gergő már nem jár a földön,

mikor a hálóba kerül,

egy hullócsillag volt a labda,

elvigyorodik gazemberül,

és így érzek mindig én is,

ez a szépség, ilyen a gól,

és ilyen érzéssel szedik

a srácok otthon a telepen

a lasztikat felsőléc alól.

VIII.

Itt a kezem, s e másodperc

krónikája rávésetett.

Szentivánon felhős van, és

a fűzfák ma százévesek.

A víz háta szüntelen borsózik,

én kortyolva ülök a parton,

s leltárba szedem az utolsóig,

hogy nekünk csak a jó maradjon.

Piliscsabán, Budapesten és Pilisszentivánon, 2014. ápr. 24 – máj. 3.