Csak kocsizaj rajzolta tájon

sűrűsödik az év végi köd,

és nekivágunk mi, a három,

aki az állomásnál kiköt.

Megyünk, az utcákat számolva,

egy, kettő, tucat is néptelen,

mintha karácsony este volna

és minden ház egy kis Betlehem.

Macskakő: halkan lépünk rajta.

Fal zugában áll a szoborszent,

és tejszerű pára takarta

templomtornyok rémlenek ott fent.

Közben vonulnak csodaszépen

ódon épületek tömbjei.

A korzón halljuk, hogy a mélyben

vizét a Kis-Duna csörgeti.

Gyéren vannak itt a fénykörök,

gyéren vannak a lámpatestek,

éj és duzzadt sötétség között

törpék világossága reszket.

S a teremtés a végső ihlet:

a ritkán osztott lámpák alatt

isten atlétákká tett minket,

s kiválasztotta az árnyakat.

Így a Kozmosz e Napja előtt

nagy csatákra hívták az Embert,

az egyes embert, és mindet is -

s míg bátorságát gyakorolja,

a világosság vezesse őt.

Esztergom, 2013. nov. 17.

Mellünkben már úti trombita harsan,

kabátunk szárnya fordulóban illan,

ősz köpenyéből a levegő balzsam,

s nyíltszívű ablakból sárgul a villany.

Fény felé tartunk, mint mindig az ember,

a városka otthon, talpalat otthon,

ki lép szeretettel, fején a jellel,

fivérként fogadják száz utcafronton.

És felmagasodva kiröppen az égig,

mint tűzijáték ível fel a lélek,

járni és hinni az álmok igéit:

őneki, teneked, énnekem élet.

Pilisvörösvár, 2013. nov. 13.

Sárga-vörös levélszőnyegen
lépett előttem királyian,
Stockholmban találkozott velem,
s így szólt: „Most én őrködöm, fiam."

S behozta tavon és parton át
a fenyőerdőkből szakállán
tűlevelek gyantás illatát,
ő, a bölcs, a fenség, a bálvány.

Én persze lenyűgözve álltam,
kezemben kávé gőzölögve,
míg cinegék egymásutánban
s szarkák lebbentek őmögötte.

Így lépett a faházak között,
sárga-bordó levelek, házak,
s testvéri beszédet zümmögött
mesék lagerlöfi szavának.

S láttam szemlélődése alatt,
mit a parti sziklákon tartott,
a tenger vize hozzá szaladt,
Stockholmban a tenger morajlott.

S a körüljáró Ősznek este
daloltak egy-egy csendes strófát
lámpás sétaútját ölelve
a fent már agancsosodó fák.

Stockholm, 2013.

Szerencse, jól van öt, hatvan

s háromszáz nap a fiadnál,

megszédülök, ha magamban

elszámolom, amit adtál.

Mindazt, amit fogtam, láttam,

átéreztem, tisztán ittam,

percek eufóriában,

súlytalanság eksztázisban.

Az emberek szép vonzalma,

barátságos, édes estek,

mindegyikük csodafajta,

s maguk közt tudni szeretnek.

Köszönöm, hogy mindez lehet,

köszönöm a meleg ágyam,

s hogy cirógatja fejemet

isten, a sors keze lágyan.

S köszönöm azon tudásom,

hogy szilárdan állunk mi már,

bármi lesz, földinduláson,

szökőárak tornyainál.

Köszönöm bizonyosságom,

hogy nincsen, mi végleg megver,

s mondaként forog közszájon,

ahogy feltámadunk, fel, fel!

És hogy válaszúthoz érve

rálelünk a helyes útra,

s jelzőkaróinknak éle

jó földbe lesz beleszúrva.

S ha nem nyílik az út önként,

csáklyázunk, ha nincs elérkezz,

kirobbantjuk azt az ösvényt,

utunk az aranytelérhez.

Szerencse, jól van öt, hatvan

s háromszáz nap a fiadnál,

megszédülök, ha magamban

elszámolom, amit adtál.

Piliscsaba, 2013. nov. 4.

Hosszú álom volt. Három napja éberen

álmodott volt, mit úgy is neveznek: daydream.

Három napjának, mit megmutatott nekem,

álmát zárt szemeken festette az éjszín.

Éjek-napok sodrában láttam az arcát

legelőször valami fátylas titoknak:

sorban felrémlettek, kik szerettek, tarkák,

s épp csak felködlöttek, kik szeretni fognak.

S ekkor, tudom, a szívem ragyogott nagyon -

álom volt? Mese volt? Ragyognia kellett.

A más emberekért, kik minden oldalon

ragyogni születtek az én szívem mellett.

Aztán láttam az arcát, valódi arcát

az anyatermészet nagyszerűségének:

bennem zúgtak a vizek, nőttek a barkák,

fütyültek a szelek, visszhangzott az ének,

a madaraké is, vagy csendes esőké,

bennem hajtott a fű a házak udvarán,

hangya lettem, hangya lett borostyánkővé,

erdők vadja voltam, s nem voltam én talán.

Hanem a fenséges, buja arcot látva

egészen úgy éreztem, vele egy vagyok,

modern szellememben elpártolt hajtása,

de hozzá térve vissza, mikor meghalok.

S láttam az arcát, szép arcát, a ránctalant,

az örömnek, mi jut egy emberöltőre,

őt nem vénítette - éltette a kaland,

s a lényegi hálát megtanultam tőle.

Eztán láttam arcát elhívatásomnak,

s nagyszerűségétől megrogytak a térdek.

Írva volt rajt, messze túlfénylőn a holdat:

én is szolgálhatom az emberiséget.

S ha ez nem is több, mint kerteket ápolni,

ha nem is több ez, mint jelen lenni másnak,

de ez az élet akkor már kedves holmi

lelkiismeretemnek s a Messiásnak.

Végül láttam Isten arcát, aki látta,

hogy nagyon jó mindaz, mit alkotott. Ezzel

ért véget az álmom, majd én napvilágra,

tudva: nagyon jó mindez, igaz ezerszer.

Sorokmajorban és Piliscsabán, 2013. október

Gyermek voltam, tiszta, szerelemből váltott,

a bűnös dolgokról még mit sem sejtve meg,

ma is viszontlátom a boldog gyermeket,

s a hálához írok egy-két szerenádot.

Oly csodás. Ez az életről mindent elmond,

amit szép napvilágban élek a földön,

hol a legszebb zajlik folyton és örökkön:

mindig száll a szél, s útjában szerelmet bont.

Oly csodás, ha kettőben meghal a tömeg:

az önfeledt éjek, melyekre emlékszem,

melyek tűzzé, hérosszá tettek, és mégsem

csodásabbak, mint ha újra, kéjjel jön egy.

Csak imádom ezt az anticipációt,

testem-lelkem kitörni készen áthatva,

mikor gerjedt vadként sóvárgok a harcra,

s Eufória lesz homlokomon a csók.

S oly jó, ha az ember az időre gondol,

mikor tündérmesék pulzálnak kezében:

a kislányomat felöltöztetni szépen,

s játszani vinni a kisfiamat sokszor.

Piliscsaba, 2013. okt. 22.

Csak itt és most

van időnk a boldogságra,

csak itt és most

van erőnk a győzelemhez,

de itt és most

olyan szánalomra méltó,

ahogy minden ember

tervez.

Piliscsaba, 2013. okt. 21.

Szem fényét őrizvén

láttam ezt, azt, ebben, abban.

Nagyon jó volt, hogy láthattam,

köszönöm. Őszintén.

Esztendő tavaszán,

telén, a konyhában, kertben:

mi sok illatot éreztem,

köszönöm. Igazán.

Tapintott színes bőr,

fehér bőr, arc, papírhalom.

Nagyon jó volt tapintanom,

köszönöm. Szívemből.

Hallgattam fellegről

csorgó esőző dallamban.

Nagyon jó volt, hogy hallhattam,

köszönöm. Lelkemből.

Békesség emel fel

szívemhez száz apró dolgot,

s minden apró dolgom boldog,

köszönöm. Ezerszer.

Piliscsaba, 2013. okt. 16-18.

Ha engeded, hogy felhúzzam cipőmet,

ha engeded, hogy menjek,

ahol járok, ott piramisok nőnek,

ott megnyílnak a mennyek.

Csak mondd, hogy szabad a kezem, a lelkem,

a sorsom, végre tényleg,

s bizonyítom, hogy nincs bevehetetlen

szegmense a reménynek.

Ha engeded, hogy felvegyem a vértem,

ami tehetség: vigasz,

megláthatod, hogy mindenegy veszélyben

hogyan maradok igaz.

S mondom inkább most: éljen a viadal,

ne is engedj semmit te!

Ne is adj. Legbölcsebb lesz hagyatkoznom

tettre, jóságra, hitre.

***

Éljen a viadal!

Én elmegyek úgymond meztelen,

a lándzsák közé sebezhetően.

A mosolyt és a bátorságot

ugyan ki vitathatja el tőlem?

Éljen a viadal!

Mert a testek szerelmes vagy épp

gyűlölséges olvadása teremt.

Teremt, teremt, s bizony lényegünk

szétszórása a létezés előírta rend.

Éljen a viadal!

Mert mondd, mi szebb van itt,

mint számolni a csak azért is megjárt terek,

helyek, idők balzsamos áldásait?

És mi szebb van itt,

ahol a madársereg

még énekre aranyozza torkát,

mi szebb van itt földek, utak, házak

végtelenjén, mint a bátorság, mint te,

ha felragyogsz?

Piliscsaba, 2013. okt. 15.

Olyan vagyok, mint a fák:

magamban egy egész világ;

olyan vagyok, mint a fény:

valaki elindult felém;

olyan vagyok, mint a szem:

valaki csodát lát velem;

olyan vagyok, mint a sors:

eltaszítasz, majd átkarolsz;

olyan vagyok, mint a hit:

nem rombolod le bérceit;

olyan vagyok, mint a föld:

az élet ujja megjelölt.

Sorokmajor, 2013. okt. 10-11.

Az egyikre a könnyeidből épül

nagyítólencseként minden emelet,

hogy mindig, ha összeszorul az öklöm,

falain keresztül lássam a szemed.

És így ne legyek semmi őrlődéstől

bestiálisan, emberállati nyers,

békére csillapodjak a Szerelem

palotája előtt, ahonnan figyelsz.

A másikba gondolatokat zárunk,

azoktól szikráznak üvegablakok:

szülői féltést, tanácsot, kedves szót,

hogy a gyermekek mind lássák a Napot.

És így ne kezdjék életüket árván,

ne kezdjék gyámoltalan-elveszetten -

mert tudom, hogy úgy állt millió gyermek:

világtalanul a sorsával szemben.

Aztán felépítjük a harmadikat.

Üres lesz belül, s színtelen a várfal.

A később jövőkre hagyjuk termeit,

hogy odaérve megtöltsék jósággal.

Piliscsaba, 2013. okt. 7.

Százéves fák lombjai közt

zizeg aranysárgás puhán,

sétálók haján a szalma

színe az őszi délután.

Valamit ígérni látszik

körben a hegyekre dőlve,

s mi legszebb várakozásunk

arcával állunk előtte.

Roppant egyszerű ő most és

mégis valami nagyot ad.

Könnyű, kicsikét szerelmes,

izgató gondolatokat.

Friss szellő borzol, bizserget

elevenné és csalogány

egek úsznak fejünk felett

az őszi délután során.

Így melengeti a szívet,

ekképp gyönyörködtet szemet.

A lányok mosolya ilyen,

mikor szeretni kezdenek.

Piliscsaba, 2013. okt. 3.

Akarsz-e hajósok reménysége lenni,

a tengeri ködben felderengő torony?

Légy hát, de ha fárosz vagy, minden időben,

bármilyen viharban állnod kell posztodon!

Akarsz lenni késő erdőjárók előtt

a lehanyatló Nap pásztortűz parazsa?

Légy hát, de köteles vagy a rengetegből

jó embert, rossz embert elvezetni haza.

Mondd, akarsz-e fejünk felett csillag lenni,

az éjben izzó álomszép, tündökletes?

Légy hát, de túl kell élned mindannyiunkat,

s lassan el kell égned, hogy gyönyörű lehess.

S akar-e a férfi, akarsz igaz lenni,

állni a küzdőtér szélén mint kőtorony?

Hajts alázattal fejet, aztán indulj el,

hogy visszatérj pajzsoddal, avagy pajzsodon.

Légy fárosz, pásztortűz, csillag, harcos, válaszd

a legszebb hivatást, mi emberé lehet!

És övezd mindig hálád virágaival,

és mindenek felett becsüld az életed!

Piliscsaba, 2013. szept. 29.

Nem tudta, hogy elszáll a gond

árnya bármely ügylet fölül,

ha belül élő, átható

szeretettel veszik körül.

Nem tudta, hogy a legbensőbb,

saját szándék a nagy érdem,

s minden föld tud virágozni

édeni buja bőségben.

Sóvárgott a fájdulásig,

jövőbe szállt minduntalan,

nem tudta, abban a percben,

nem értette, mennyije van.

Sosem tudta igazából.

Néha sejtés éledt benne.

Ezer tanítója: egy se

tanított a végtelenre.

Nem tudta, hogy majd a csendben,

mely végnapján beteríti,

visszanézve életére

hálakönnyeket fog sírni.

Piliscsaba, 2013. szept. 28.

Amit szólunk néhány meghitt alkonyórán,

talán isteni lesz: nektár, méz, örömkönny,

talán azok a szavak lesznek képesek

lelkünk fenekéig reszkettetni rögtön.

S amikor már kellő bölcsességgel állunk

a világban, látogatáskor szép lehet

hálával azért, ahogy élt, azért, hogy élt,

megszorítani egy mentori vén kezet.

S tudjuk, milyen feladatokkal vállunkon

járultunk a nagy harmadik ezredévhez:

a miénk a színpad, a fáklya, a döntés,

s amit örökítünk, az, esküszöm, szép lesz.

Piliscsaba, 2013. szept. 22.

És most felhúzzuk a lobogónkat,

s elvisszük magunkkal zászlóinkat

a világ minden csatakos tájára,

hol a lobogók tépetten lógnak,

hol már a szél csak rongyokat ringat.

Elénekeljük lángoló kármin

ajkakkal a jövő dicsőséget.

Vérteznek százak és ezrek álmai.

Az emberiség vastag bástyáin

állva mi magunk leszünk a lélek.

Diadallal, mint fekete bércek

s felhők mögül a Nap, előbukkan

a szó, ígéret: nem fogunk megállni,

a szemünkben forradalmak égnek,

piramisok nőnek a nyomunkban.

Piliscsabán, Budapest felé, Szombathely felé,

2013. szept. 16-18.

http://www.scribd.com/doc/168176227/Sumegi-Tamas-Kilenc-inspiralo-vers

Ezt azért írtam, mert úgy gondolom, hogy ha lehet egy szavunk a világhoz, az legyen jó. Azért, mert nem mindegy, miként értékeljük az életünket, hiszen sokkal inkább lehetőség, ajándék és tánc, mint szenvedés és félelem útja. Azért, mert amíg teremtőerőm van, jól szeretnék sáfárkodni vele: a szívnek kedveset vetni, és nem szólok az aratásról, azért, ha eljön, hálásak leszünk mindnyájan. Ezt azért írtam, mert a Földnek mérnökökre van szüksége, akik boldogabb, bátrabb, erősebb és szabadabb embert terveznek.

Piliscsaba, 2013. szept. 14.

Tekinteted lángsugarát

szegezd most a szemhatárra,

és tudd, csüggedt szárnyú barát:

melyre írunk, szent a tábla.

Egy szót vésünk sorstintával

messze kéklő égpapírra,

végül látszón közel s távol

győzelem lesz arra írva.

Szíved legyen könnyű és jó,

gerinced tartása acél,

légy szabad s csodákra méltó:

minden napod aranyat ér.

Piliscsaba, 2013. szept. 12.

Nem igaz, hogy nem lobbanhatnak fel

kezünk által gyönyörű, nagy tüzek!

Csak vigyetek az éjbe, s lássátok,

ahogy én Prométheuszban hiszek!

Lássátok meg, milyen volt a hitem,

amikor a halott pusztán voltam!

Új erdőben legyetek tanúi,

hogyan hittem az elszórt magokban!

Mondjátok csak, hogy már feladjátok

a föld minden reményét, mi talmi!

Én egy szót mondok, egy szót ismerek,

teljes szívvel: felvirágoztatni!

Piliscsaba, 2013. szept. 8-9.

Lesz miből élni az úton,

reményből mindig lesz elég:

én viszem a táskámban

a versem ötletét.

Barátom, te hozd magaddal,

mi nélkül nincsen büszke lét,

a táskádban elrejtve

jó munkák ötletét.

Kedvesem pedig az útra

műveim koronájaképp

táskájában elhozza

az otthon ötletét.

Egyszerű emberek vagyunk.

Óh, de tudjuk, hogy pár ezer

kiválasztott ebben a

században útra kel.

S őket áldjuk, akik bátrak,

hogy teli szívvel eltegyék

táskájuknak mélyére:

az Éden ötletét.

Szombathelyen és Sorokmajorban, 2013. szept. 6.

Magasabbra, mint ahol a házak

teteje fut az alkonysugárnak,

magasabbra, mint szelve az eget

amilyen távol a madársereg,

magasabbra, mint a mammutfenyők

nemzete amilyen mesésre nőtt,

s magasabbra, mint hová űrhajók

valaha vihettek emberi szót!

S fényesebben, mint ötven ősanyánk

gyűrűi jövőnk záloga gyanánt.

Sorokmajor, 2013. szept. 3.

Az ember olyan, mint a virág,

mely kicsiny, melyből millió van,

és nyoma sincs, mert nyoma se lesz

a világvégi, téli hóban.

***

De megtapasztaltam, hogy különb,

hogy az emberben egy mindenség

éled néha, hogy kihirdesse

dicső tetteit - s legszebb versét.

Így lesz az ember ég szellője,

levelek sokasága, a lomb,

csöpp tó tükrén a hullámjáték,

szürke pusztaságon tarka domb.

S így lesz az ember szeles vihar,

összeboruló fák ligete,

heggyé tör lassan, megvastagszik,

s színét a menny vegyíti vele!

S így lesz az ember rettenetes,

szilaj orkán, alázatkeltő,

ősrengeteg, hatalmas dzsungel,

istenhegy, mit elfed a felhő!

És így lesz az ember tenger is,

és ha tenger, végtelen tenger,

s ha végtelen, tenger tajtékja

és tengerek árja az ember!

Rohanj végig, megállíthatatlan!

Sorokmajor, 2013. szept. 1.

Ha élet, akkor élet nincs úgy,

hogy botlást nem ejthet a láb.

De én azt mondom: mindig fel,

és soha, soha nem alább!

Mindig fel, ahányszor láb botlott,

fel, ahányszor kedv veszett el,

mindig fel, vagy minden bánat

megérdemelten ér, ember!

Nézd, hány rózsát kinyitottunk már...

elsöpörtük gondok ezrét,

s mögöttünk el- és elmaradt

egy-egy édes ízű emlék.

És gondolj bele, az is mily szép,

mosollyal a szájon szólni,

ha csak hála van szívünkben:

mit érdemlünk ilyen jól ki,

s csillogó szemmel nézzük egymást,

s szebben ragyogunk, mint a Nap,

hisszük, a világ színpadján

sorsunk lesz a nyertes darab,

és miénk a diadal-darab,

mert utat törünk a fénynek,

s főnixmadár-sugaraink

a csillagos égig érnek!

Ha élet, akkor élet nincs úgy,

hogy botlást nem ejthet a láb.

De én azt mondom: mindig fel,

és soha, soha nem alább!

Sorokmajorban és Szombathelyen, 2013. aug. 24-29.

Álom kezdte ellepni arcát,
hangot hallott, mélységből törőt,
s e hangon így szólt az igazság:
az ördög van, s le kell győznöd őt!

Az ördög, fiam, nem legenda,
ott tombol minden mulasztásban,
ott dúl, tarol a szíveden, ha
megrekedtél a halasztásban.

Az ördög nem, nem dajkamese,
hanem az a feled, mi gyáva,
s ha sose birkózol meg vele,
elbírhatatlan lesz az ára.

De van rá mód, hogy isten s közted
gyémántból, örökre legyen híd,
hogy erőd titkát lassan fölfedd,
s mind kigyomláld, ami legyengít.

S a mélyről eredő igazság
most egyre zengőbb, egyre tisztább
hangon az éteren inalt át,
s látva, értve lett egyre inkább.

S mikor Nap kelt, az alvó ébredt,
kelyhét virág, szemét nyitotta,
felállt, járt, ment, s maradék évek
során az igazat vallotta:

Új remény lépjen a nyomomban,
legyen tavasz a lépteimben,
szavam hasson a szónál jobban,
hogy gyógyírnek tartsa testvérem,

pillantásomban kötés legyen,
mely megtart bennünket egymásnak,
kérdezzem azt, mi termett nekem,
sose azt, nekem mi nem járhat,

s úgy legyek bátor a világban,
hogy amint másé, úgy az enyém,
s történjen úgy, hogy sose szánjam,
aki voltam az út elején,

s égjen a lánggal, mi fenn lobog,
égjen a hit, s szikrázzak én ott!
Útközben még gyújtani fogok
egynéhány nagy tűzijátékot!

Sorokmajor, 2013. aug. 20.

El kell feledned félelmeidet,
sok mindent, amit hallottál eddig,
nem markolsz fel a gyöngyökből semmit,
ha gyengeségedet tovább hiszed.

Tanuld a jót, szorítsd azt kebledre,
hogy szívedben lángrózsák nyíljanak,
légy a tetteidben nagy és szabad,
nagy és szabad e szent perctől kezdve!

Mert letagadja bár önnön tükörképed,
takarja látszat, mi hamis és oly kevély,
azért amióta veled jár az élet,
azért kiált sorsod, hogy valaki legyél!

És ha téged szélvész le nem teper,
viharban versenyre kélsz a fákkal,
szavad áldás lesz, mint a madárdal,
akkor majd valaki leszel.

És ha mindennapi, változatlan,
régi utakon mosolyogva mész,
de poklot járva erős vagy s merész,
csak akkor lehetsz valaki.

És ha aki megpillant, téged ünnepel,
mert te látod, öleled, hirdeted a jót,
és eltévelyedett szívbe se versz karót,
de virágot tépnél neki,
akkor majd valaki leszel.

Hogyha harcos napok, vadak
végén győztesnek vallhatod magad,
ha a tiéid arcáról nem feledkezel,
akkor majd valaki leszel.

Sorokmajor, 2013. aug. 17.