Így megyünk egy mennybe lengő hosszon,

a szemhatár mindig szélesebb lesz,

fénysebesen írsz az édesekhez,

míg a határtalan magához von.

Néha-néha az ember tudni vél

egy titkot, mi háta mögül néz ki:

ezermód tud a jó visszatérni,

és ez a nyolcvanhatos úti szél.

Leestél és borda tört, tőrként szúr,

álmok lajtorjája! Álnok létra!

Csalóka fokok! Állj egy konkrétra,

éld túl, gyűjts bizakodást és lépd túl!

Ezermód tud visszatérni hozzád,

akárcsak az az ősöreg szerzet,

akiről esti kvaterka mellett

egy barát adott lelkesült glosszát.

A tükrön, mit szobája fala tart,

időről időre észrevette,

hogy valami alakot ölt benne,

mint felzavart vízben újra a part.

Jelenség, mit egyre-másra látott,

amaz mindig úgy mutatkozva meg,

éppen jókor, hogy pajtás, ha lehet,

ne felejtsen el egy igazságot.

Vénséges figura, kortól aszott,

kiből hajnalok békéje árad,

törpe, kiről annyit mondanának:

vele vannak a jó csillagzatok.

Alkalmanként nézve a tükörbe,

barátom, mint ki nem fogyó kehely,

végtelen nyugalom öntötte el,

ha szelíden felbukkant a törpe.

És ebben az igézetben állva

kérdezte magát, vajon ékszer-e

élesen látszó tengerkék szeme,

a törpe legfeltűnőbb vonása.

Úgy vélte, szemében lényege áll,

elnevezte Tengerkéknek a vént

létezése újabb tanújaként,

és tudta, hogy illő nevet kreál.

Tengerkék megnyilatkozott: „Íme

(szája közben nem is tett moccanást),

megmutatom, mit láttam, hogy te lásd,

mit jelent a törpe szeme színe!

Ezzel láttam emberek életét,

ezek előtt őszintén hódolok,

kiknek öröm a legapróbb dolog,

és pár apróság mindenre elég.

Láttam azokat, akik igennel,

felismerve, hogy csak egyszer mennek,

mentek útra és semmi kegyelmet

nem tartottak vissza most az egyszer.

Ezzel láttam a néhány Valakit,

akikben a szív kalandor, merész,

akik feltárnak, összekötnek és

védelmeznek mind a mai napig.

Mindezt találod a tengerkékben.”

Azóta is fel-feltűnik megint

jó barátom állítása szerint,

ki igyekszik, hogy e színben éljen.

Piliscsaba, Zalakaros és Sorokmajor, 2014. ápr. 14-19.