Ha engeded, hogy felhúzzam cipőmet,

ha engeded, hogy menjek,

ahol járok, ott piramisok nőnek,

ott megnyílnak a mennyek.

Csak mondd, hogy szabad a kezem, a lelkem,

a sorsom, végre tényleg,

s bizonyítom, hogy nincs bevehetetlen

szegmense a reménynek.

Ha engeded, hogy felvegyem a vértem,

ami tehetség: vigasz,

megláthatod, hogy mindenegy veszélyben

hogyan maradok igaz.

S mondom inkább most: éljen a viadal,

ne is engedj semmit te!

Ne is adj. Legbölcsebb lesz hagyatkoznom

tettre, jóságra, hitre.

***

Éljen a viadal!

Én elmegyek úgymond meztelen,

a lándzsák közé sebezhetően.

A mosolyt és a bátorságot

ugyan ki vitathatja el tőlem?

Éljen a viadal!

Mert a testek szerelmes vagy épp

gyűlölséges olvadása teremt.

Teremt, teremt, s bizony lényegünk

szétszórása a létezés előírta rend.

Éljen a viadal!

Mert mondd, mi szebb van itt,

mint számolni a csak azért is megjárt terek,

helyek, idők balzsamos áldásait?

És mi szebb van itt,

ahol a madársereg

még énekre aranyozza torkát,

mi szebb van itt földek, utak, házak

végtelenjén, mint a bátorság, mint te,

ha felragyogsz?

Piliscsaba, 2013. okt. 15.