Hosszú álom volt. Három napja éberen

álmodott volt, mit úgy is neveznek: daydream.

Három napjának, mit megmutatott nekem,

álmát zárt szemeken festette az éjszín.

Éjek-napok sodrában láttam az arcát

legelőször valami fátylas titoknak:

sorban felrémlettek, kik szerettek, tarkák,

s épp csak felködlöttek, kik szeretni fognak.

S ekkor, tudom, a szívem ragyogott nagyon -

álom volt? Mese volt? Ragyognia kellett.

A más emberekért, kik minden oldalon

ragyogni születtek az én szívem mellett.

Aztán láttam az arcát, valódi arcát

az anyatermészet nagyszerűségének:

bennem zúgtak a vizek, nőttek a barkák,

fütyültek a szelek, visszhangzott az ének,

a madaraké is, vagy csendes esőké,

bennem hajtott a fű a házak udvarán,

hangya lettem, hangya lett borostyánkővé,

erdők vadja voltam, s nem voltam én talán.

Hanem a fenséges, buja arcot látva

egészen úgy éreztem, vele egy vagyok,

modern szellememben elpártolt hajtása,

de hozzá térve vissza, mikor meghalok.

S láttam az arcát, szép arcát, a ránctalant,

az örömnek, mi jut egy emberöltőre,

őt nem vénítette - éltette a kaland,

s a lényegi hálát megtanultam tőle.

Eztán láttam arcát elhívatásomnak,

s nagyszerűségétől megrogytak a térdek.

Írva volt rajt, messze túlfénylőn a holdat:

én is szolgálhatom az emberiséget.

S ha ez nem is több, mint kerteket ápolni,

ha nem is több ez, mint jelen lenni másnak,

de ez az élet akkor már kedves holmi

lelkiismeretemnek s a Messiásnak.

Végül láttam Isten arcát, aki látta,

hogy nagyon jó mindaz, mit alkotott. Ezzel

ért véget az álmom, majd én napvilágra,

tudva: nagyon jó mindez, igaz ezerszer.

Sorokmajorban és Piliscsabán, 2013. október