Míg ti léptek, élők, félő, kínos hangon,
hajótörött lelkek siralmas halmazán,
én nem keresem, én készítem a hazám,
hálát mondok s fáklyámat magasra tartom.

Élők, eleven szívű kebelbarátok,
már oda kell hagyni a pusztulás földjét,
„... jön-e velem – emelem szómat – a többség,
s csodatételekről majd adhat-e számot?”

Ha nem is jön egy se, én nekiindulok,
mert nem célom gyászolni szándékot, tervet,
bánni, hogy nem arattam le, ami termett,
kihasítok egy kastélyt, egy fát, egy zugot.

Világtól így veszem jussomat szépen el,
s nem kérdezem az árat, hanem megadom,
s amíg le nem megy az én fényem nyugaton,
mindennap a szívem előbbre énekel.

Lehet az száz, lehet az több is, csakugyan.
Nem érdekel, még hány csata heve szaggat!
Bármikor kész vagyok nyerni egy újabbat,
s veszteségeimet nem számolom, uram.

Szombathelyen, Vaskeresztesen és Sorokmajorban,
2013. aug. 8.

Az eddig megszokott tempóhoz képest lassan készült el a jelenlévő verseskötet, és erre nincs mentségem. Így történt. Nem tudok és nem akarok a műről mint egységről bővebben szólni, beszéljen magáért és igazoljon engem, vagy ne igazoljon. Legfontosabb dolgomnak az első lapon a köszönetmondást hiszem: mindazoknak, akik velem közösen írtak egy verset vagy történetet (hála az égnek, kötetenként általában tudok prezentálni néhány testvér-alkotói együttműködést), mindazoknak, akik arra kértek, hogy a tollam egy táncát nekik ajánljam, illetve azoknak, akik az ajánlást valamilyen jócselekedetük viszonzásaként elfogadták. Továbbá hálától túlcsorduló szívvel köszönöm meg a világnak azokat az embereket, akik itt vannak az életemben, és időnként megszorongatják a kezemet, amivel erőt adnak. Elismerő meghajlással köszönöm a borítót, amelynek ötletét egy budapesti kocsmai éjszakában kezdtük tárgyalni, hűséges arculatadómnak, Sági Krisztinának.

http://www.scribd.com/doc/158411356/Sumegi-Tamas-Meg-egy-virag-a-sirra

Hol támadtak göcsörtjei,
s ha vézna ágait csörgeti,
miért isteni mégis az a dallam?
Hány szilvafa dúdolását
zártad el magadban?

Sorokmajor, 2013. júl. 19.

Rémlik-e még, barátom,
ahogy ketten baktatunk
a poros, izzó napot álló,
aggkorú, széles jegenyesoron,
s én azt mondom, kedvesemnek
a fák hegyéről a legfényesebb
leveleket lehozom,
és azért még nem ver meg az isten?

Rémlik-e, ahogy somolyogva mondom,
úgyis mindet teleírom verssel,
sőt a legfényesebb csillagokat lehozom,
és nem hinném, hogy azért az isten megver?

Nos, barátom, most már
a legfényesebb levelekre írok,
kedvesem örül,
és hamarosan, maholnap, bizony ám,
válogatni kezdek a csillagok közül.

Sorokmajor, 2013. júl. 17.

Az életszeretet ölén vagyunk biztosak,
kőből és rettegésből nem épült a várunk,
felhők adták, csillagok adták a titkomat:
mi virágokat szórunk el, amerre járunk.

Mi virágokat szórunk el, amerre járunk.

Keszthely felé, 2013. júl. 14.

Úgy a pompázatos tornyok
állnak, mint amit csak köptek,
mit szél odahordott,
s ha állnak százezer évet,

nem lesz magasságukban igézet.

Szikraesős, víg éjszakák
az unalom leltárai,
harsány színű plakát,
tánc, zene is olyan sótlan,

nincs bűverő a báli kohókban.

Újabb utakra kilőni,
városról városra menni,
hervadt, sárga, őszi
az úti élmény egymaga,

csak csöndes kerékforgások hada.

A szorgos méhek gyűjtenek,
fekszem a virágok között,
tűzzel a Nap nevet,
s a megérett mezők tarka

sürgésének nincs csábos hatalma.

Az egész világ kiapadt,
nincs benne szép többé semmi,
nem jár az ég alatt
éneklésnek, hallgatásnak

s mindennek célt adva a varázslat.

Tovaszállt a messzeségbe,
valamikor elbúcsúztunk,
s aztán már enyészve
létezett csak, s tönkremenve

létezik tovább a dolgok rendje.

Pedig nagyon jól emlékszem,
mit visz végbe a varázslat,
fürdik égi kékben
a lelkem s kristály tavakban,

úgy lesz minden álmunk halhatatlan.

Hogy ragyog fel arcom tőle,
belőle hogy kél a béke,
gondolj az időre,
mint esőre a fű zöldje,

mikor ő a szívem eltöltötte.

Emlékszem rá, s én, a boldog,
tudom jól, hogy eljön újra,
amikor a csontok,
amikor a csontok fáznak.

Óh, kedvesem, te vagy a varázslat.

Sorokmajor, 2013. júl. 9-11.

Pergett, pergett megállíthatatlan,
homokórák őrlődtek fel sorra,
letelt, hittem, ezredévek sorsa
minden napban.

Nem érintett lángolón az ajkam,
megtért szóval, mint amikor gyónok,
így múltak el rettentő eónok
minden napban.

Álomszerű voltál: láthatatlan,
s mint akik nem találhatnak számot,
fogytak el az örökkévalóságok
minden napban.

S mint hazából futót, váltig bolygat,
hogy oly kínban egymást nélkülözzük,
hogy a percek - annyi mérföld köztük,
hol a szombat?

Sorokmajor, 2013. júl. 4.

Nem omlott le a forradalom
s az innováció bástyája,
mert míg a Nap trónusára ül,
mint láva hevül szegény pára
ember szíve engedetlenül.

Sorokmajor, 2013. júl. 2.

Szeretem, ha a sétányon zúg a szél,
és míg megyek, fogják a kezem.
S fölöttünk fényben suhognak az ágak,
a lámpák füzére meztelen.

Szeretem, mikor játszik a hajával
az éjjeli enyhe fuvallat,
s leesett csillagokkal a szemében
valahogy kérd, valahogy vallat.

Szeretem, amikor eszembe jut ő,
boldog napunk, az a néhány is,
neki vagyok, éppen csak, ami vagyok,
s nekem ő, mint Adynak Párizs.

Piliscsabán, Sorokmajorban és Vaskeresztesen,
2013. jún. 26-30.

Mivel néz az úton szembe,
mit talál ott, ahova tart?
Marja rémlátások ezre,
miket szemhéja letakart.

Mi várja a túlnan partján,
mit talál ott, ahova jut?
Reménységet, mi hűlt, halvány,
és a sok le nem dőlt tabut.

Mi éri a túlvilágon?
Mit talál ott, ahova megy?
Ott az én átkom, halálom:
hogy nem csókoltam soha meg.

Piliscsaba, 2013. jún. 27.

Aki a madaraknak örülni tud,

az egyszerűnek, a jelennek örül,

tudja bizton és jól, hogy ez mindenünk,

ez a percünk, és más nincs is körül.

Az ember félt, hogy elrohan az élet,

elrohan mellette, s nem használja ki,

és félt az ember, hogy nyugodni szívét

sohasem tudja megtanítani.

Azt hitte, nem tud csodatermő lenni,

az ember félt, hogy igáslóvá rontják,

s míg túl kicsit hitt s rabszívet növesztett,

talpa alatt tönkrement az ország.

Aki olyan fogalmakat nem ismer,

mint lecsúszott, törekvő, irigy, gazdag,

az a boldog, az istenien nyugodt,

ki örülni tud a madaraknak.

És fejedelme képes lenni mindnek:

diadalnak, vereségnek, békének,

harmatos udvarnak, fényes városnak,

s ünneplése soha nem ér véget.

Piliscsaba, 2013. június

Mint a szarvas forrásvízhez,

olyan sóváran térsz hozzám,

mert nyelveden foszló ostyán

rejtett borostyánkő szív ez.

Ne felejtsd, hogy bármi édes,

simulékony, teli vággyal,

utolsó kis Delilákkal

kezd s nem hű senki nevéhez.

Legyen neked forrásvíz hát,

legyen neked szerelem most,

hogy aztán az egeket mosd

átkokkal, amért rád bízták.

Piliscsaba, 2013. jún. 18.

Legyenek könnyűek ösvényei,

vigyék őt mindig csodaszép tájra,

adj a járásban örömet neki,

magas ég, sose hagyd el a vándort,

Nap és Hold köztén álljon a háza.

Piliscsaba, 2013. jún. 13.

Mennek az utcán a prolik.
Az egyik a holnap kenyerét félti,
a másik tagbaszakadt, barna férfi,
és  zsalus házról álmodik.

Piliscsaba, 2013. jún. 9.

Csak úgy érint meg, mint a fákat a lebbenő, könnyű,
de a fák felett elmúlt már irdatlan számú korszak,
lengetegen érint az isten ujja, és legyek hű,
e kérést szánja belém, és még azt, hogy imádkozzak.

És nagyon kér, hogy amíg szemem láttára pörögnek
néhány  korszakok, melyek árja barázdákat árkol
képére embernek, földnek, addig mindig maradjak
költő a költők között és a vándorok közt vándor.

Piliscsaba, 2013. jún. 8.

Csorog az esővíz síri rácsokon,

síri rácsokon kapaszkodom én,

mert nem jött semmi rózsás

megváltódás – még nyár se jött,

buggyant ki az égisten köldökén.

Faggatnál zokszóval, miért hallgatok...

Bizony hallgatok, mert nehéz a lant,

én húsz esztendő alatt nem fogtam,

óh, nem fogtam kézbe ilyen szép dolgot,

és még egy ilyen haszontalant.

Nem tudom jósolni, leszek-e lánglélek,

mint félig gyermekként; leszek-e dalnoka nőknek,

amíg még érik az idő – de csak suttog a sodrás,

fülembe sejlik a sóhaj: minden oly mindegy,

hát hamuvá omlott már minden előtted.

Piliscsaba, 2013. jún. 4.

Itt kell lennie valahol, nem messze,
mert élesen kirajzolódott arca,
és csaknem valóságosan lehelte
csókját kétfelől, üdvözlőn, kacagva.

Lámpát oltottam, s szinte azon nyomban
belenyomta a párnába fejemet
a kábaság. Ilyenkor rosszat szoktam
álmodni, rémisztők, fürgék a jelek.

De ma nem. Ma álmomban ő látogat.
És rádöbbenek, hogy az élet mentén,
amint összetörtem sok korlátomat,
útitársul őt legjobban szeretném.

Meglátogat és velem jön. Követ át
vasútállomáson, réten, házsoron.
De reggelig elhal már e szerenád -
a közelben jár, mert vele álmodom.

Piliscsaba, 2013. máj. 20.

Isteni fény ragyogja be a földet és
mindig is legyen feletted az ég fehér,
lebegő, gondtalan legyen a létezés,
amikor kezdődik s amikor véget ér.

Oldódjon fel a rontás, amerre te jársz,
legyen barátságodban ember és állat,
üdvözletet zizegjen a liget, a hárs,
legyen súlytalan az álma éjszakádnak.

Piliscsaba, 2013. máj. 15.

Még egy virág kertszagot,
még egy virág elhagyott.

Még egy virág kézben ül,
leszakítva, vétlenül.

Még egy virág menni kész,
engedd el, emberi kéz!

Még egy virág hullva hull,
megpihen ott lent, alul.

Még egy virág, szép veres,
sírnak, sírnak földje lesz.

Még egy virág kertszagot,
még egy virág elhagyott.

Piliscsaba, 2013. máj. 15.

Volt, hogy a jóság hajója
ide járult siratóba.
Volt, hogy ide jöttek gyónni
a sötétség légiói.

Piliscsaba, 2013. máj. 15.

Méltóságot, nemességet,
büszkeséget, havat, ködöt,
minden változások között,
erdőket és forrásokat,
szakadékot, kőfalakat
sok-sok más-más idő alatt
viszünk, viszünk, hegyek vagyunk,
egy emberöltőn keresztül
a mélységünk meg nem rendül.

Piliscsaba, 2013. máj. 15.

Gondoskodó, fehér, gyengéd
asszonykezek vízözönnyi
áldása csorgott át rajtunk,
és nem tudtuk megköszönni.

Apák adtak vizet, mustot,
munkájukat szánkba enni,
nemzedékem buzgón zabált,
s hagyatéka nincs semennyi.

Nem adtunk egy kurva szót se,
ím, az élet vízözönnyi
áldását a napok telve
köpünk, hányunk megköszönni.

Hiúság az úr a földön,
hiúság és nihil rágja,
mi lesz veled, felnőtt-gyerek,
szerelmes szívek virága?

Nem hagytunk egy mondatot se,
hogy az élet vízözönnyi
áldását még épp időben
legyen szavunk megköszönni.

Piliscsaba, 2013. máj. 15.

Öcsémnek.

Ha mi együtt szállunk fel a széllel
félfényes délben, ámulhat a raj,
gyöngyházszín felhők lesznek felettünk,
s lent száz és csillámló hullámtaraj.

Dúlhatnak mondvacsinált vezérek,
fúlhatnak feneketlen dühükbe,
de akkor is szent a szárnyalásunk,
s utunk tiszta, mint a tenger tükre.

Testvér, mindketten sirályok leszünk,
daliás röptűek, esküszöm én,
s nem hajtunk fejet se üldözések,
se elnökök, se szekták küszöbén.

Mindentől függetlenül suhanunk
a légben, a szabadság terében,
s ezalatt hordozom arcod mását,
s szemed mögött rejted el a képem.

A két sirályon ámulhat a raj,
kik új ösvényt szabnak ki titokban,
Jonathannak hasonmásai fent
keringenek éjbe tűnve, hosszan.

Piliscsaba, 2013. máj. 15.

Elvonták a napvilágtól társaimat,
kényszerek, lánc alatt bódulatba alélt
népem hitvány álmokat adó öléből
az új szabadságra felkeltem magamért.

Piliscsaba, 2013. máj. 7.

A sorokmajori közösségi ház alapkőletételére.

Itt állunk a Föld egy pontján,
amelyből ház fog kinőni,
úgy, mint kertben a fa is nő,
s madárjövő fészkét őrzi.

Ami itt fog emelkedni,
az is küldetéssel terem,
s a föld színén feladatát
reménnyel telve szentelem.

Bár impozáns csarnokokkal
nem fog felérni nagysága,
kicsinyen és szeretettel
lehet oly szép, olyan drága.

Mert az én kedves vidékem
emberei fogtak össze,
hogy e ház majdan szívüket,
örömüket egybekösse.

Gyökeret ver az alapkő,
áldja a májusi alkony,
áldja isten, születése
előtt most fejemet hajtom.

Piliscsaba, 2013. ápr. 30 - máj. 2.