Fogadd el, hogy így tanít az élet: mindig többet, mindig nehezebbet. De a türelem gyalogútja mellett minden rosszból majd virágok lesznek.   Ami fontos, csak az maradjon meg, de időben lássuk, mi is az! Mert ha elbúcsúznak, akik fontosak, csak űr lesz, s nem lesz igazi vigasz.   S ha álmok…

Szavad, hangod, mint a madárdalok, mint az erdő mellett patakcsobogás. Zöldellő ág törzsem körül karod, éjeink illata sarjadó, ibolyás.   Te, Téged, Tőled – ez mindig nagy betű, kisebbé semmi se koptassa! Valóságos vagy s álomszerű, mint az idő, mi a hegyeket is szabja.   Léted fáklyafény,…

Én vagyok az arcod mása,én a tükrös szekrényajtód,most már mondhatsz nekem mindent,minden bent ragadt szót. Én vagyok a küszöb, látod.Rossz és rontás át nem léphet.Ajtód már nem szorul rajta.Megnyílásunk áld meg téged. Én vagyok az ágyad széle.Ahol ülsz, tanakodsz szörnyen korán,s te nekem valami…

Egy tünékeny ábránd, egy verssor az ősznek,egy strófa is akár, becsülés jeléül,ahogy az éber légben percek kergetőznek,szívem a lantjával az ajtó elé ül. Mi ez, mi tüdőmet nyugtatón tölti el,mi ez a lényemnek csitító érzet?Most összetartozom sok mindenkivel,kik elmúlt őszökbe…

Nem tudtam mindig, hogy nekemaz jó út, min vezetsz, de kincs az, hogy így lett, nem bánom, mi kevés vagy sikertelen, nem veszek el többet, mint mi megillet. Tudom, hogy figyeled útjátannak, ki keres, s annak, ki elfeledett, mert te az vagy, ki minden lelket úgy lát, ahogy szebb világot révedő…

Ahogy gondolok rád, szólok hozzád, ahogy nézlek, helyettem az vall, mert sosem leszek képes elmondaniföldhözragadt emberi szavakkal, milyen mélyen érzek. Sorokmajor, 2020. aug. 9-10.

Követem az utat: a göröngyöst, a simát, nem nézem végig páholyból, ahogy elpusztul a világ, behívlak téged végre egyszer én már, meggyilkolt földön leszek szerény vár. Gyémántok vagytok, amik nem ragyognak semmit,fényes korona, mi a porban fekszik. Egy dolog időnként megroggyanni térdben, de…

Nem tűnök el, eszembőlhogy törölhetném ki, kinek hiányától úgy tudtam már félni, hogy jelenléte sem volt még igaz, s a szívem fájt, ha arra gondoltam, nem fájt, szinte meghasadt, hogy egyszer talán nem lesz más, mint hatalmas űr, messzi árnyalak, itt vagyok, hogy mindig várjalak, hogy öleljelek,…

A sötét látszat, a látszat csalfa, te higgy akkor is készakarva, te teremted önmagadat, te vetsz és te vagy, ki arat. Te teremted a világot, te vagy a domb és az árok, te vagy az út az ajtón túl, s te vagy a hely, ahol fordul. Járhat még a lelkem máshol, de most örül, dalol, viháncol, ahol én…

Közös vers Kovács Ákossal. K. Á. Az ember alva létezik,mert ébren valaki másé.Csak akkor nyúl az egekig,ha ez megtűrt rituálé. Szürke színekkel festi áta szivárványszín életet.Szívében egy csipetnyi vádkarmolássza őt, ha szeret. Akármerre is indulna,ugyanoda tér vissza majd.Süketként talán…

L-nek ajánlom. Nem kell meghalnom, hogy újjászülessek, csak megérteni, hová folynak a percek. A sorson tett erőszak óceánjavagy árjukat egy csendes kis tó várja az erdő mélyén, ahol szépen egyre telhet, nekem tetszve, s nem idegen szemeknek? Miért akarok másnak elég lenni? Kinek kevés, az úgysem…

Vittél, viszel, vigyél.Szürke utak a gép alatt,a láb alatt a kertek, dűlők, ormok.Ott, hol senki, s ahol sok ember tolongott,sietve kifelé, máskor befelé ék alak.Bánatom nincs, máskor az égig ér. Vittél, viszel, vigyél.Mit kértem, megkaptam, épp csakazt nem tudtam, jó-e nekem, ha kérem,mert az ég…

Víz tükrén a szél suttogása...Sokan hittük, hogy a lelkünktavasza nem jöhet sokára,s ráfogtuk erre is, arra is, hogy ez az.Víz tükrén a szél suttogása. Víz tükrén a szél suttogása...Meddig, meddig csüngtünk hamistavasz tévesztett trilláin,sokat törődve, és sokat várva!Víz tükrén a szél…

A szobrásznak ki kell faragnia művét, a fát megmunkálja az esztergályos, hogy szépet építs, kész kell lenned, hogy minden tagot összesározz, hogy egy gondolatot formába önts, nem sajnálhatsz időt, erőt, hátul járók körül összezárula sötét, de meghajol a fáklyavivők előtt, a kertésznek fel kell…

Megálltam, hogy te vezethess, isten, sors vagy vakszerencse, most a szívem töredelmes, nem rejtőzik rútság benne, s amint mondtam, igen, mondtam, gyakorlom az alázatot, mert mindig tövises bokrokbanvérzek végül, ha lázadok. Sorokmajor, 2020. febr. 19.

Büszkeségem meggyilkolom, megfojtom a vérében, s ember leszek, aki vallja, hogy ő esett, s csak esik-kel, mert egyik szememből dac sütött, a másikban félelem volt, de nem láttam semelyikkel. Sorokmajor, 2020. febr. 13.

Mindig ment minden az érdekek menténaz érdes világban, és ennek ellenpólusa voltam, ti láttok, de amit láttok, hamis fény, azt se tudjátok, kit szidjatok unalmatokban, az elméket folyton folyondár fojtja, a testeket lustaság lohasztja pangani, becsület alig van, de jócskán van foltja, sok szépen…

Lehet a hegyek éneke, lehet a puszták dala... a költészet megszólít, s ki nélkülenem lettem volna, az lettem általa. Lehetnek új irányok, lehetnek ősi romoka szavak birodalmában, de én majdmindent egyesíteni fogok. Lehetek sas, lehetek szegett szárnyú kis dalosmadár kalitkában, de az életemnem…

Nem lehetsz mindig ugyanaz, ha az megöl. Nem lehetsz mindig leghátul, s nem lehetsz mindig legelöl. Mi régen vihar, ma szellő, már csak nevetsz. Hogy szellővé szelídülhessen, más fergeteg edz.   Ne félj az idő változásától – most még bírja a szív, állandóságban nem lesz nemesebb, csak hogyha…

Ki keresi a jót, ha vihar dúl,s őrizetlenül a szélben elsodródott?Lelkek kerítésén olyan sok lyuk ásít,ki vesz kezébe, hogy befoltozza, drótot? S a kezdetben tiszta szándékot,mely kétes színt kapott, ki mossa még?Ki tanítja ma is, hogy futó virágnakkedvelt helye a dicstelen kőomladék? Ki állítja,…

És holnap majd hol találtok? Csak ugyanott, ugyanazt téve. Egyszerűen nem szűnik a szívegy ütemre verni tucatnyi éve. Holnap talán leszakad az ég, és minden szépet összetör, és minden rútat rám zúdít, és elcsigáz, és elgyötör, de tudom, hogy visszaviszem magamnak a Napot a helyére, hisz én írtam…

Hajnal hasadt, s egy köves útonegy alázatos vándor kívánt hármat:ne tűnjön a jó egy villanásnak,legyen bennetek nemes vonás, és bárcsakúgy állnátok ki a vihart, mint a hársak. Sorokmajor, 2019. okt. 29 – nov. 2.

S. T.   Most nem tudom, hol vagyok. Mint az örvényben kerengő nád, elhagytam a biztos partközelt, és nem sejtem a víz alját.   Emlékszem jól a szeretetéhségre, mi gyermeki lelkemben élt. És visszakívánom, visszasírom a kamaszkori félőrült szenvedélyt.   Vannak vágyaim a jövő időkre, s…

Megkötöztél, most oldozz el,  lelkemben tanyázó árnyék!  Kishitűség vagy s félelem,  de elhagylak, szabadon járnék.    Ragyogjon arcom, mint alkonyi Nap fényénél az öreg holdsarló,  törzse legyek a fának, ne hajló,  hulló ága, elvesző, oldalsó.    Legyen a harc harc igazán,  s a vállalt…

Te, ki ismered a mély, végtelen csendet, s tudod, mennyire rideg s süket,  hajíts követ a tóba, faggasd az embereknek lelkét s törd meg a csendjüket.    Te, ki a földdel együtt veszed lélegzeted,  ne függj irányzatoktól, divattól,  mert ki azoknál nagyobb nagyságot szeret,  nem változik…