A növekvő fák alatt

növekvő szélben, csituló szélben

telerótt oszlopot állítottam éppen,

aztán egy éj után oszlopom

ledőlt, csak ott hevert,

és mégis így megfelelt.

Leültem a porba,

ölembe ejtett kézzel,

sóhajtottam. Egyszer. Kétszer.

Már tudtam, hogy nem vagyok példa,

nem vagyok szilárd, erős létra,

vagyok, ami vagyok.

Testembe zárt angyalok,

férgek és farkasok,

nyugodt szív, vergődő szív.

Áldás és ártás,

semmi és minden,

földi mennyország, földi pokol

lüktetve él az én ereimben.

Nincs oszlop, csak vezérlő csillag:

az idő és a remény.

És jót kívánok mindenkinek,

és magamnak is azt kívánjak én.

Ikervár, Kisunyom, 2021. ápr. 10-11.