Ez a dal szól a kék égnek felettem, 
és a pusztáknak írom e dalt egyben,
ahonnan a szél súgdosott és intett,
ez a háladal a testvéreimnek,
ez a dalocska száll a barátokhoz,
akiknek szíve szövetséget hordoz,
ez a háladal szól az otthonomnak,
hol füvek, fák és rögök mesét mondtak.

A hűvös fuvallatért, mely pirosra
csípi arcom és gondom messzi mossa,
a napfényért, mely szemem összehúzza,
ha látómezőmben pendül meg húrja,
a nyelvért, melyen őszinte az ajkam,
a só-méz ízért a váltott szavakban,
azért, hogy világom közepe hazám
s szívem a pincében az öreg kazán.
Azért, hogy isten ez áldott tavaszán
megkaptam azt, hogy meggyógyult az anyám.
S jött egy lány - kit még méltat a háladal -,
amint a napfény is szőke és pazar,
úgy jött, amint a csillagfény földre hull,
hogy a szem, mely ránéz, ragyogást tanul.
El tudtam hozni mindenen keresztül,
mit utcák, házak, népem lelke megszül,
s hitért, mit a Sors szárnya alá takar,
a harcos szellemért szól e háladal.

Budapest, Veszprém, Nagyvázsony, Balaton-felvidék, Sorokmajor, Vaskeresztes, 2015. márc. 26 – ápr. 15.