Néztem a halakat a medence vizében, tudod, amelyiknek a közepén, mint egy buzgárból, bugyog fel a víz. Rád emlékeztettek a halak, a csobogó víz, a medence és a park.

            Bejöttem a házba, bezártam magam mögött a rácsos kaput, és emlékeztetett a pohár meg a bögre a radiátoron, hogy az előbb még itt voltál.

            Emlékeztetnek étkezésünk nyomai a szobában: a villa a tányér mellett, mellyel a szádhoz emelted a falatot, hogy kismadarakéhoz mérhető éhségedet csillapítsd; a zacskó, amelynek mélyén az ebéded himbálózott, míg jöttünk az utcán, amit átépítenek; és a tányér – az én tányéram, melyből te ettél.

            S most itt maradt megint rám a tányér, rám maradt minden, rám maradt az ember is egész magányával, aki én vagyok: így maradtam magamra.

            És bár az értelmem mondja, hogy elmentél, ilyen egyszerűen, és az érzés is egyszerű, nem valami kusza, ambivalens, ide-oda rángató lélekcsörgés… Az érzés egyszerű, vagy inkább egyértelmű, egyetlen elhaló, földöntúlian szép lélekhang és az utána maradó csend, az utána maradó súly. Mintha elköltözött volna a jóság. El a parkból, el az épületből, el a szobából. Mintha csettintésre költözött volna el.

            Aztán letaglóz a súly. Semminek nincsen értelme. Nem ennék, nem innék, nem mennék szokásos dolgaim után. Ugyanúgy érzek, mint a hűséges ebek, ha elmegy a gazda. Érteni vélem e kutyahűséget, mert úgy függ az életem tőled, úgy tekintelek életadónak, mint a hűséges eb a neki szent gazdát. És a kutyákkal együtt válok elveszetté ilyenkor.

            Ilyen, amikor elmész.

Budapest, 2015. okt. 18-20.