Sorsom néha tömlöcbe vet,
melynek rácsa kétely s önvád,
tere terhekből összetett,
s gondolok a hűs kövön rád.

Ez a hűs kő: mint a tüske,
testem alatt ez a szőnyeg,
s rossz szellemek lemerülte
mérgezi meg levegőmet.

Jó szándékú tépelődés,
óh, de húsomat szaggatja,
s néha éppen ő a fő vész:
oly csekély a lélek haszna!

Mintha vadászzsákmány lennék,
melynek nyomait a portyán
meglelik, s a nád meg nem véd:
vagyok vergődő toportyán.

Látod, Kincsem? Tömlöcömben,
közel az árnyék völgyéhez,
ha a sors haragvón dörren,
megannyi kétség környékez.

S amikoron eljössz végre,
s te mindig eljössz, Édesem,
együtt lépünk ki a fénybe,
hol eloszlik a félelem.

Köddé válnak a vasrácsok,
többé nem vagyok rab ember,
kék szemedben szabadságot
ígérve csillog a tenger.

Ha te itt vagy, lelkem szárnyal,
felhőt szel, hegycsúcsot kerül,
játszik fent a szivárvánnyal,
te lelkeddel megpenderül,

s egybeforr a szám a száddal,
mint hajnalpírral harmata,
lelkünk fenn, magasan szárnyal,
s ott úr már csak az Úr maga.

Sorokmajorban és Budapesten, 2016. febr. 1-11.