Üres házban egymaga az özvegy,

nincs, ki hallgassa szíve dolgait,

beszélni néha egy sírkőhöz megy,

s nem szól más hozzá jónéhány napig.

Az anya mindennap rajtuk mereng,

kikért saját szájától vette el

a falatot, s tudja, mit is jelent,

hogy fiatalsága árán nevel.

De telefon nem csöng ma este se,

a ház elé nem áll az autó,

s egyszer csak Istenében van keze,

s elillan, mint egy szép tavaszutó.

S ártatlan élet, százezer gyerek,

ki félszeg, ki – tudjuk, mi az – szegény,

úgy jár-kel itt, hogy szíve csak remeg,

s nincs barátja a földnek kerekén.

Ők csendesen ott a konyhazugban,

ők városok vajúdó peremén,

ők, akiknek kevés vigaszuk van,

ők, akikhez minden dolog kemény –

ne feledkezzetek meg az emberekről!

Budapest, 2015. febr. 22-24.