Ama út nyomvonalát ismeri sok,
s hittem azt, neki is tetszeni fog,
ha rajta jár, kísérve engemet ő,
gerleszelíden, hőn szerető.
Soká csak szél, aki értheti jól,
ki tudott reszketeg álmairól?
Ki tudta: látja az út közepén,
látja a kóbor, a bús szökevény,
hogy ott, ahol fürgén csörg a patak,
ellopakodva a nádas alatt,
keblére borulva andalog el:
bájteli lányka, a rózsakehely.
Látta és várta a jöttödet ő,
mindene volt csupa önnön erő,
kívánta, ne leld élettelenül,
leld meg az útján, míg lelke hevül,
sors keze, bűn leve volt vele zord,
hitében országa, tengere volt,
várta a jöttödet, édes alak,
akinek kék szeme széle kacag,
mint az övé, s ugyanúgy keble zokog,
mert sok a mély kút, de nem ismeri sok.

Budapesten, Szombathely felé a vonaton, Sorokmajorban, 2015. dec. 1-5.