Nem a csoda, nem a megbocsájtás,

hanem a megértés,

mert megérteni: minden.

Megérteni magad.

Minden hitványságod.

Minden félelmedet.

Minden tettedet is.

Megérteni. Tényleg.

Nem csak felismerni,

megérteni, miért.

Nem a megbocsájtás,

hanem a megértés.

A megbocsájtás mindig

felül akar állni.

A megértés ott áll az ügy mellett,

és nem ítél. Megért.

Megérteni magad: magad mellett állni.

Megérteni, hogy mind gyengék vagyunk,

mind gyarlók és szerencsétlenek.

Megérteni azt, aki bánt.

Aki kicsit bántott, aki nagyon bántott.

Megérteni magad, amiért fájt.

Megérteni mást. Megérteni magad.

Megérteni, hogy valaki nem lát

olyan értéknek, amilyen vagy.

Megérteni, hogy ez tévedés.

Megérteni, hogy mekkora érték vagy:

éppen akkora, hogy megértsenek.

És megértsed magad.

Aki megértő, letette a fegyvert.

Csak ha megértettem, leszek úr felette!

És megérteni magad.

Nem kell megfejtés,

csak megérteni, az más.

Megérteni magad: magad mellett állni.

Megérteni, hogy jó voltál úgy.

Megérteni a lelkedet,

és mint egy anya, megsimogatni.

Nem kell csoda, csak egy mustármag megértés.

Harc volt már elég.

Megértés.

Megértés.

Megértés.

A megértés nagyon hiányzik!

Lehet tudni, látni, gondolni, szeretni,

és ha meg kell semmisíteni az árnyékokat:

megértés.

A megértés erő.

Sorokmajor, 2021. márc. 21.

Hová peregnek,

hová peregnek?

Honnan erednek,

honnan erednek?

Onnan, anyámtól,

anyámtól, onnan.

De nem is csak tőle,

szerencsés-szerencsétlen,

boldog és boldogtalan,

tipródó, nehézkes,

erős és vérmes ősöktől,

ezeregy emberöltő előttről.

Az én perceim: kincseim,

átkaim, ajándékaim

egy mély, szent kútból erednek,

temérdek idő kútjából,

és ahogy peregnek,

rádöbbentenek, hogy talán

nem lesz békém mindenkivel,

ezért ki kell békülnöm a harccal,

és keresnem egy valamit kell:

a békét önmagammal.

Sorokmajor, 2021. febr. 2., márc. 15.

Ha az ember teste nyugodhat már,

ajka nem szól, vére lehűl,

s nagy csendre kész a lelke,

ölébe veszi a termékeny űr.

Mert most a színlelés kincstárának

miénk minden hamis éke,

de a bőrpajzs alatt az

a szív elfeledte, mi a béke.

Sorsunk nyílvessző, íjhúron nyugszik,

valami noszogat, hogy lődd,

de csak békében állva

találhatod el igaz jövőd.

Sorokmajor, Kisunyom, 2021. febr. 13 – márc. 6.

Vihetnek majd szép lobogót,

nagyon színes zászlót,

de vajon az újabb színek

nem lesznek majd ártók?

Új utakon járhatnak majd

dicsőn, emelt fővel,

az igazság sorsa mégis

öreg fáknál dől el.

Törhet pálcát feletted még

nevetvén a gőgös,

téged a te szerénységed

segítsen erőhöz!

Torony, Sorokmajor, 2021. jan. 25 – febr. 6.

Tűnhet úgy, hogy vég nélküli,

s a legkeskenyebb útra hurcol,

a baj korbáccsal hátad üti,

s szemedben már mély az undor,

s duzzanat a szemed alatt,

álmatlanság éjjelente,

sötétedett, sötét maradt,

s bús lantodat nem teszed le.

De a sorsod jóra fordul,

mert az Isten óv, vigyáz,

akire csak fényes por hull,

nem lesz óriás, glóriás.

Mert látod, a fűrész nyomán,

mitől az erdő lelke vérzett,

idő múltán faállomány

nőtt és üde zöld levélzet.

Ez a törvény egyetemes:

vajúdsz, mielőtt születik,

hát védd, míg újra ereje lesz

Napodnak, a szív ügyeit!

Sorokmajor, 2021. jan. 6-8.

Fogadd el, hogy így tanít az élet:

mindig többet, mindig nehezebbet.

De a türelem gyalogútja mellett

minden rosszból majd virágok lesznek.

Ami fontos, csak az maradjon meg,

de időben lássuk, mi is az!

Mert ha elbúcsúznak, akik fontosak,

csak űr lesz, s nem lesz igazi vigasz.

S ha álmok elporladnak, tervek maradnak

csak tervek, a szíved mivé lesz?

Néha halottként kell cipelned önmagad,

hogy aztán majd újra élhess.

Sorokmajor, Torony, 2020. dec. 2-23.

Szavad, hangod, mint a madárdalok,

mint az erdő mellett patakcsobogás.

Zöldellő ág törzsem körül karod,

éjeink illata sarjadó, ibolyás.

Te, Téged, Tőled – ez mindig nagy betű,

kisebbé semmi se koptassa!

Valóságos vagy s álomszerű,

mint az idő, mi a hegyeket is szabja.

Léted fáklyafény, lépted a földnek

vágyott súly, mint az ágynak a test nyomása,

szemed igazság gömbje, töröld meg,

s lássam benne, mi az Isten álma.

Érzékeim kutatják, nincs-e itt

alantas tolvaj, mert mint egy monogram,

kulcs a te ajkad – eldugtad a világ kincseit

mindegyik nekem szánt mosolyodban.

Sorokmajor, Torony, 2020. nov. 12 – dec. 4.

Én vagyok az arcod mása,
én a tükrös szekrényajtód,
most már mondhatsz nekem mindent,
minden bent ragadt szót.

Én vagyok a küszöb, látod.
Rossz és rontás át nem léphet.
Ajtód már nem szorul rajta.
Megnyílásunk áld meg téged.

Én vagyok az ágyad széle.
Ahol ülsz, tanakodsz szörnyen korán,
s te nekem valami nagy vagy:
azt hiszem, te vagy a szobám.

Sorokmajor, 2020. okt. 23.

Egy tünékeny ábránd, egy verssor az ősznek,
egy strófa is akár, becsülés jeléül,
ahogy az éber légben percek kergetőznek,
szívem a lantjával az ajtó elé ül.

Mi ez, mi tüdőmet nyugtatón tölti el,
mi ez a lényemnek csitító érzet?
Most összetartozom sok mindenkivel,
kik elmúlt őszökbe vissza-visszatérnek.

Dalolom, dalolom e néhány pillanatnak
nektárjáról, édes mámoráról a dalt,
kérdem, vallatom, miért nem maradhat
így ez a tökély, míg ez az óra tart?

De függöny mögött van az őszi esték titka,
s én nem álltam még azon az oldalon.
Mégis elég sejtve, meg nem kaparintva,
szeretve-áldva úgy, hogy meg nem foghatom.

Torony, 2020. okt. 1., Sorokmajor, 2020. okt. 2-7.

Nem tudtam mindig, hogy nekem
az jó út, min vezetsz, de kincs az, hogy így lett,
nem bánom, mi kevés vagy sikertelen,
nem veszek el többet, mint mi megillet.

Tudom, hogy figyeled útját
annak, ki keres, s annak, ki elfeledett,
mert te az vagy, ki minden lelket úgy lát,
ahogy szebb világot révedő szemek.

Velencei-tó környéke, 2020. aug. 16., Torony, 2020. szept. 10.

Ahogy gondolok rád, szólok hozzád,
ahogy nézlek, helyettem az vall,
mert sosem leszek képes elmondani
földhözragadt emberi szavakkal,

milyen mélyen érzek.

Sorokmajor, 2020. aug. 9-10.

Követem az utat: a göröngyöst, a simát,
nem nézem végig páholyból, ahogy elpusztul a világ,
behívlak téged végre egyszer én már,
meggyilkolt földön leszek szerény vár.

Gyémántok vagytok, amik nem ragyognak semmit,
fényes korona, mi a porban fekszik.
Egy dolog időnként megroggyanni térdben,
de magasra nyújtózni időnként, azt miért nem?

Nem kell, nem, hogy minden sikerüljön,
hogy mondhasd, ha legördül a függöny:
mire vágytam, mindent elértem szerintem,
mert ez sok, de barátom, ez se minden.

Legyünk egy fénysugár a lombon átszűrődve,
mely színtiszta örömet hoz a földre,
legyünk a talajba szivárgó esőcsepp,
mely táplál, s melytől a virág erősebb.

Koroncó, 2020. jún. 26., Molnaszecsőd, 2020. júl. 16., Sorokmajor, 2020. aug. 9-ig

Nem tűnök el, eszemből
hogy törölhetném ki,
kinek hiányától úgy tudtam már félni,
hogy jelenléte sem volt még igaz,

s a szívem fájt, ha arra gondoltam,
nem fájt, szinte meghasadt,
hogy egyszer talán nem lesz más,
mint hatalmas űr, messzi árnyalak,

itt vagyok, hogy mindig várjalak,
hogy öleljelek, elbocsássalak,
várni, ölelni, elbocsátani,
csak tönkre ne tegyem,

csak ne múljon el ez a félelem,
féljek mindig, s cserébe itt legyél,
kellj ennyire, ennyire feszítőn,
kelljek ennyire feszítőn neked,
s a villámsereg leszel, én meg a fekete eged.

Sorokmajor, 2020. júl. 9.

A sötét látszat, a látszat csalfa,
te higgy akkor is készakarva,
te teremted önmagadat,
te vetsz és te vagy, ki arat.

Te teremted a világot,
te vagy a domb és az árok,
te vagy az út az ajtón túl,
s te vagy a hely, ahol fordul.

Járhat még a lelkem máshol,
de most örül, dalol, viháncol,
ahol én lehorgonyoztam,
ott nehéz hinni gonoszban.

***

Ahol én lehorgonyoztam,
ott hajókürt harsan hosszan,
indulok már sorsom felé,
bár a tenger elrejtené.

Pécs, 2020. jún. 12., Villány, 2020. jún. 13., Sorokmajor, 2020. jún. 15-25.

Közös vers Kovács Ákossal.

K. Á.

Az ember alva létezik,
mert ébren valaki másé.
Csak akkor nyúl az egekig,
ha ez megtűrt rituálé.

Szürke színekkel festi át
a szivárványszín életet.
Szívében egy csipetnyi vád
karmolássza őt, ha szeret.

Akármerre is indulna,
ugyanoda tér vissza majd.
Süketként talán megunja
a föld alól a csatazajt.

Megszületik, beszél, lépked,
tanul, szeret majd dolgozik.
Egyszer-egyszer el is téved
a ki nem mondott dolgokig.

A Titkok Termében pedig
Óz, a Nagy Varázsló várja:
„A lét tébolyként létezik,
és ez a Csodák Csodája!”.

S. T.

Kutatnod tán felesleges?
A válasz kérdéseidre
előbb biztos, majd kevés lesz,
rom lesz, mi ház eleinte.

A szabadság távol terül,
előttem e hármas karám:
korlátos ész, szárnyak nélkül
pangó lelkem és maskarám.

Megmondhatják nagy emberek
földi pályánknak miértjét,
csak tőlük hallgatás helyett,
honnan tudják, meg ne kérdjék!

Te tévedj hát véletlenül
a csoda-titkos terembe,
szíved tedd tűvé legbelül,
alig lelve, de keresve!

2020. április – május

L-nek ajánlom.

Nem kell meghalnom, hogy újjászülessek,
csak megérteni, hová folynak a percek.
A sorson tett erőszak óceánja
vagy árjukat egy csendes kis tó várja

az erdő mélyén, ahol szépen egyre telhet,
nekem tetszve, s nem idegen szemeknek?
Miért akarok másnak elég lenni?
Kinek kevés, az úgysem érdemli,

és kinek jó, annak úgysem kevés.

A sötétben sarkamban lopódzó farkasok vagytok,
kényszerek, ti, saját kényszerfalkám,
de felgyújtottam a Holdat, hogy lássalak
titeket,
és fejetek felett izzik a fényben szablyám.

Pusztacsó, 2020. ápr. 27.

Vittél, viszel, vigyél.
Szürke utak a gép alatt,
a láb alatt a kertek, dűlők, ormok.
Ott, hol senki, s ahol sok ember tolongott,
sietve kifelé, máskor befelé ék alak.
Bánatom nincs, máskor az égig ér.

Vittél, viszel, vigyél.
Mit kértem, megkaptam, épp csak
azt nem tudtam, jó-e nekem, ha kérem,
mert az ég is szép sokáig tiszta kéken,
de aztán már jobban örülnénk a csapadéknak.
Mit előre látunk: tenyérnyi tér.

Vittél, viszel, vigyél.
Nem tudok mindent, tanítasz.
Amikor nem tágítok, én csökönyös,
s nincs emberi erő, mi engem megkötöz,
úgy marad az elkárhozottak sora foghíjas,
hogy arcul ütsz, hogy máshová vigyél.

Sorokmajor, 2020. ápr. 5-8.

Víz tükrén a szél suttogása...
Sokan hittük, hogy a lelkünk
tavasza nem jöhet sokára,
s ráfogtuk erre is, arra is, hogy ez az.
Víz tükrén a szél suttogása.

Víz tükrén a szél suttogása...
Meddig, meddig csüngtünk hamis
tavasz tévesztett trilláin,
sokat törődve, és sokat várva!
Víz tükrén a szél suttogása.

Víz tükrén a szél suttogása...
Nem sejthettük, hogy csak akkor jön majd,
mikor már beletapostuk a sárba
minden hitünk, hogy több legyen utána.
Víz tükrén a szél suttogása.

Víz tükrén a szél suttogása...
Ha új ember leszel, az lesz a tavasz,
mely őrzi minden szép reményed
most még készülőn, egy rügybe zárva.
Egy fuvallat kell csak, s ezer fodor éled,
víz tükrén a szél suttogása.

Sorokmajor, 2020. márc. 28-30.

A szobrásznak ki kell faragnia művét,
a fát megmunkálja az esztergályos,
hogy szépet építs, kész kell lenned,
hogy minden tagot összesározz,

hogy egy gondolatot formába önts,
nem sajnálhatsz időt, erőt,
hátul járók körül összezárul
a sötét, de meghajol a fáklyavivők előtt,

a kertésznek fel kell nevelnie fáját,
s vezérlő elve: fáradság, türelem;
a hazámnak mennyit kellett tennie,
hogy egyáltalán még meglegyen!

Legyen áldott, ki lánggal cselekszik,
kezemet nyújtom a tettek emberének.
S egyben hiszek: himnuszom a munka,
semmiért cserébe mástól semmit nem remélek.

Sorokmajor, 2020. márc. 13-15.

Megálltam, hogy te vezethess,
isten, sors vagy vakszerencse,
most a szívem töredelmes,
nem rejtőzik rútság benne,
s amint mondtam, igen, mondtam,
gyakorlom az alázatot,
mert mindig tövises bokrokban
vérzek végül, ha lázadok.

Sorokmajor, 2020. febr. 19.

Büszkeségem meggyilkolom,
megfojtom a vérében,
s ember leszek, aki vallja,
hogy ő esett,
s csak esik-kel,

mert egyik szememből dac sütött,
a másikban félelem volt,
de nem láttam semelyikkel.

Sorokmajor, 2020. febr. 13.

Mindig ment minden az érdekek mentén
az érdes világban, és ennek ellenpólusa voltam,
ti láttok, de amit láttok, hamis fény,
azt se tudjátok, kit szidjatok unalmatokban,

az elméket folyton folyondár fojtja,
a testeket lustaság lohasztja pangani,
becsület alig van, de jócskán van foltja,
sok szépen öltözött mivoltja parlagi.

Nem leszek különb, és nem leszek álszent,
mert jobban-kevésbé a mások bűne,
mint egy szerv, az enyém is, de kell valaki,
hogy vádját fogain keresztül szűrje.

Sorokmajor, 2020. jan. 23.

Lehet a hegyek éneke, lehet a puszták dala...
a költészet megszólít, s ki nélküle
nem lettem volna, az lettem általa.

Lehetnek új irányok, lehetnek ősi romok
a szavak birodalmában, de én majd
mindent egyesíteni fogok.

Lehetek sas, lehetek szegett szárnyú kis dalos
madár kalitkában, de az életem
nem csak tetem, mit az óceán partra mos.

Szombathelyen és Sorokmajorban, 2020. jan. 9-14.

Nem lehetsz mindig ugyanaz, ha az megöl.

Nem lehetsz mindig leghátul, s nem lehetsz mindig legelöl.

Mi régen vihar, ma szellő, már csak nevetsz.

Hogy szellővé szelídülhessen, más fergeteg edz.

Ne félj az idő változásától – most még bírja a szív,

állandóságban nem lesz nemesebb, csak hogyha vív –,

s ne félj, ha eltűnik az út, s idegen út van előtted,

mert így tanultak az emberek, kik nagyra nőttek.

Sorokmajor, 2019. dec. 24 – 2020. jan. 1.

Ki keresi a jót, ha vihar dúl,
s őrizetlenül a szélben elsodródott?
Lelkek kerítésén olyan sok lyuk ásít,
ki vesz kezébe, hogy befoltozza, drótot?

S a kezdetben tiszta szándékot,
mely kétes színt kapott, ki mossa még?
Ki tanítja ma is, hogy futó virágnak
kedvelt helye a dicstelen kőomladék?

Ki állítja, hogy nem állíthat meg minket
a rossz esély, a kicsinylés, a szürke ég?
Biztosan lesz valaki, s ez a valaki
önnön javadra majd te légy.

Sorokmajorban és Kisunyomban, 2019. dec. 10-11.