Sziluett
Nézte a távolodó sziluettet, és hirtelen rájött, hogy élete szerelmét engedi ki a kezei közül. Nem értékelte nagyra ezt a gondolatot, túlságosan hatásvadásznak és közhelyesnek érezte ahhoz, hogy beszéljen róla, hiszen mások szemében az „életem szerelme” lejáratott kifejezés, mert most már mindenkinek mindenki az „élete szerelme”, két hét múlva meg csak simán a legutóbbi bunkó pasija.
De neki nem. Ő ezelőtt még soha nem volt szerelmes. Ilyen elánnal, ilyen hévvel még soha életében nem szeretett senkit, mint azt a férfit, aki az imént küldte el.
Mert elküldte.
A nagymamája jutott eszébe, aki a halála előtt három nappal azt mondta neki, hogy ne menjen feleségül Bálinthoz, mert nem szabad hozzámenni ahhoz, akit a világon a legjobban szeret. Halálos beteg volt, alig látott már a fájdalomtól, félrebeszélt néha, de ezt az egy mondatot olyan határozott hangon ejtette ki, mintha semmi baja nem lett volna. Keményen belenézett a szemébe, és csak úgy a kezébe tette ezt a mondatot mindenféle magyarázat nélkül. A mai napig emlékszik a hangsúlyára és arra a kék, átható tekintetre.
Legszívesebben visszakérdezett volna, hogy ezt mégis miért mondja, mert történetet sejtett a háttérben, mintha a nagyanyjának nem a nagyapja lett volna élete szerelme, hanem valaki más. Olyan sikeres kapcsolat volt az övék, az egész világ a csodájára járt, negyvennégy évet éltek le együtt, kéz a kézben, együtt jóban és rosszban, egészségben és betegségben.
És akkor, abban a pillanatban, amikor a nagymamája készült föl a papához, képes volt azt mondani neki, hogy ne az élete szerelmét vegye el.
A nagymama ismerte Bálintot, imádta ő is, mindig kedvesen beszélt vele, nevetett a viccein, de tartott egyfajta távolságot, amit Dóra sosem értett igazán. Kérdőre is vonta ezért, de ő úgy tett, mintha nem tudná, miről beszél, azt mondta, neki az ég világon semmi baja a fiúval, de a halálos ágyán csak kibukott belőle a vallomás.
Akkor nem értette, azt hitte, félrebeszél még mindig, mert mégis micsoda tanács ez? Hiszen nem azért találja meg az ember élete szerelmét, hogy aztán jóban és rosszban, egészségben és betegségben vele legyen, hogy együtt harcolják végig az életet kéz a kézben?
Hát nem erről szól az összes film és az összes dráma, nem ez az élet célja?
Mégis, ki az az idióta, aki hagyja, hogy az Igazi csak úgy kisétáljon a kezei közül?
Hát ő most az az idióta, aki harcolt azért, hogy megtalálja, és most engedi, hogy elmenjen, mert… Mert tényleg nem szabad hozzámenni ahhoz, akit az ember a legjobban szeret. Most már érti, amit a nagymamája mondott neki, nem tudta megfogalmazni vagy formába önteni a gondolatot, de egyértelműen érezte az üzenet lényegét.
Érezte, hogy nem szabad hozzámennie, mert a kapcsolat lényegét vesztené el. Ők ketten megsínylenék a hétköznapokat, nem hétköznapi kapcsolat az övék. Ők nem bírják se együtt, se külön, versenyeznek, úgy hullámzik a kapcsolatuk, mint a tenger a viharban, csapdossa őket ide-oda ez az érzelem, és lassan kiszívja belőlük az energiát.
Nem, ezt nem lehet átültetni a hétköznapokba, ez a szerelem a pillanatnak készült, egy emlékkönyvet kellene belőle csinálni, amit bármikor elővehet, de nem lehet bele rendszert vinni, márpedig az élethez és a házassághoz rendszer kell.
Maga Shakespeare is megmondta, hogy Rómeót és Júliát azért ölte meg, mert így szerelmük tökéletes maradhatott, éteri, megismételhetetlen. Ha nem ez történt volna, Júlia meghízik, Rómeó a munkába temetkezik, és szépen lassan rájönnek, hogy túl nagy áldozatot hoztak egymásért, hiszen a családjukat, az egész életüket feláldozták, és száműzetésben, kitaszítottként kell élniük. Egymást hibáztatnák, és elnyelné őket a Hétköznap, a nagy szerelmek legveszedelmesebb ellenfele.
Nem szabad engednie a vágynak, hogy még egyszer a karjaiban tarthassa, és hálásnak kellene lennie a férfinak, amiért volt ereje neki kimondani az utolsó szót, és nem hagyta Dórára a feladatot. Neki nem lett volna hozzá ereje, pedig tudta, hogy ez az egyetlen, amit tehetnek.
Amikor a sziluettet elnyelte a sötétség sírni kezdett, nem tudta abbahagyni.
Vigasztalhatatlan volt, senki nem tudta megnyugtatni, a legjobb barátnője tanácstalanul állt mellette, nem értette az egészet.
„De hát szerettétek egymást...”
Csak ezt az egy mondatot tudta hajtogatni, semmi mást nem mondott, míg végül Dóra megunta, és úgy döntött, inkább alvást színlel, hogy végre eltűnjön, és egyedül sírhasson.
A dolog annyira jól sikerült, hogy el is aludt.
Álmában a nagyanyja állt az ágya mellett, fiatalabbnak tűnt, mint amikor meghalt, de ugyanolyan bölcs kék szemmel nézett rá. Leült az ágyára. Dóra az ölébe hajtotta a fejét, de nem tudott megszólalni.
A nagyanyja simogatta a fejét, és csak ennyit mondott: „Értem, drágám. Értem.”
Így ültek még nagyon-nagyon sokáig. Mindketten értettek mindent, ha nem is tudták pontosan formába önteni, vagy megmagyarázni, de mindketten tudták.
Mindketten tudták, hogy a legnagyobb szerelmet nem szabad házasságra váltani.
Az élet végén
Sz. M. emlékére.
Akkor majd újra kibontakozik bámulatos alakod a fejemben lévő szép emlékek közül. Mert az utolsó időben valamiképp megszűnnek háborgatni rossz és silány reminiszcenciák; megbékél ég és föld, víz és tűz, fény és sötétség bennem. Újra kibontakozik alakod, aminek az évek során mindenki, mindig hódolni tudott csak. Legvégül eltávolodik, sziluetté halványul. Fehér volt, mint az elefántcsont, de szürkévé válik, kikopik az elmémből, mielőtt magam is mint befejeződött beteljesületlenség kikopnék a nagyvilág elméjéből. Az élet elmondhatatlanul egyszerű. Néha azt hinné az ember.
Tudom, hogy rég elfeledkeztél rólam, de megbocsátom. Tengernyi időd volt a feledésre. Csak egy kicsit rossz volt nélküled végigélni, amit veled terveztem el.
A fiatalság napjaiban sokszor sziluettként láthattalak csupán. Én emlékezni akartam mindegyik arcvonásodra, az alakodra, jegyeidre egytől egyig és tökéletesen. De hónapokon át, nemritkán egy teljes év hosszát nem láttalak, és még egy téged ábrázoló fénykép sem volt a birtokomban.
Így hát el- meg elképzeltelek a szegények hiábavaló, de szűnhetetlen szeretetével, amikor nagyon szerencsétlennek éreztem magam, amikor el kellett tűnődnöm, miért is vagyok a világon, ha újra és újra hagyom, hogy porba sújtsanak, ha folyton hibázom. És elképzeltelek az édes álom jötte előtt, és ha indulni kellett valahová, ahová nem akaródzott. S olyankor is számtalanszor, amikor elábrándoztam tépetten az évszakok váltakozásán.
Meséltem rólad néhány embernek. Bár kevésszer tettem, nagyon szívesen meséltem rólad, mindig öröm futkosott a részeimben. Ezek az emberek aztán jó szándékkal noszogattak, buzdítottak, hogy keresselek meg téged, hogy mindenáron megszerezzelek. De úgy hiszem, ők nem ismerik az érzést, amikor én, a hajótörött, nem és nem vagyok képes akadályozni a repülésedet, sirály, jégmadár, angyal, vagy vagy, ami vagy. Gyönyörűen szállsz, én pedig csak hátráltatnálak. Úgy szeretlek, hogy elrejtőzöm előled.
Ahogy hónapok múltak el, egyre bizonytalanabbá váltak a körvonalak, mindegyre homályosabbá a tünemény, és – nem akartam elengedni, de – arcod is elmosódott lassan.
Vajon érted-e? Az emlékkép, amelyet az utolsó találkozásról megőriztem magamban, kívánságom ellenére foszladozni kezdett. Nagyon jól tudtam: mindent elveszítek, ha már ez sem marad.
Húszéves voltál, amikor legutoljára láttalak téged. Az utca túloldalán voltál, és nem néztél oda.
Aztán idegen országba kellett mennem, és egész mostanáig, ötven esztendő amíg a semmibe veszett, kétszer hallottam hírt felőled. Nem tudhatom, egyáltalán létezel-e még valahol a földön, egy magyar falucskában vagy városban… Csak remélni tudom, hogy boldog életed volt.
Néhány hét vagy tán nap múlva azonban újra tisztán foglak látni, hetvenegy éves fejjel én a kórházban: húszéves vagy, és fehér, mint az elefántcsont. Fél évszázada, így láthattalak utolszor az út túloldalán. Feltámadsz teljes akkori valódban az elmémben egy pillanatig. Fehéren, mint az elefántcsont. Aztán a sziluett marad csak. Aztán a végérvényes istenveled.