Ha talpamra majd útilaput szánok,
ha szívem mélyén mehetnék terem,
nyakamba veszem nagy Törökországot,
s kedvességed révébe érkezem.

Nem az a módja: hangoztatni fennen,
hanem olykor, végezve a napot,
emlékezni, mi jót adatott ennem,
ha ti, törökjeim, kínáltatok.

Ha járok egyszer nálatok az utcán,
ilyenre ha van, ha nincs bocsánat,
mint a világhíres Szulejmán szultán,
csinos nők elé dobom a sálat.

De félre most a bolondos beszéddel,
méltóképp záruljon e versezet:
köszönöm, mit országom iránt érzel,
szintúgy barátaid közt a helyet.

Sorokmajor, 2013. jan. 22.

Ragyogva élünk, így mondtam volna
nemrégiben, nem éppen szerényen -
sápadtabban, kissé szomorkodva,
ha nincsenek csillagok az égen,

ha erőtlen szegülünk a sorsnak,
s nem hoz az új nap új édenkertet.
Amíg élünk, mint az elfogott vad,
szabadulással az évek telnek.

Lázadásra szít a lét: kincstárnok,
ki csupa jóval váltig incseleg,
és mindig a külvárosi álmok,
melyeket a legjobban ismerek.

Forrongást akar tőlünk ez a pár
gyászprocesszió s büszke serkenés,
akarja, hogy jöjjön arcunkra nyár,
mert a feladás valahogy kevés.

Amíg élünk, messze idegenben,
betegen üres szobában akár,
vagy bár lemosolyogják a lelkem,
amíg élünk, ragyogtat, ami fáj.

Piliscsabán, Szombathely felé a vonaton,
Sorokmajorban, 2013. jan. 20-21.

Szoktad-e nézni az űrt
az éjben, s a felhőket
vándorlásuk folyamán;
hallgatni a zivatart
és az olvadó havat,
a madarakat a fán?
Latolgatni Hold színét,
Hold növését, Nap hevét,
az idő fordulását;
mérni kóbor lélekkel
órát, a csillagoknak
órjásra szabott pályát?
Vagy csak járni az utcán
szokásod-e, szoktál-e
üldögélni a parkban,
és odaköszönni a
csak egyszer látottnak is,
nem baj, nem baj, ha halkan?

Piliscsaba, 2013. jan. 19.

Hogy egynéhány elrontott estén
önhit dagasztotta mellemet,
s nem voltam jámbor, jó keresztény,
bocsásd meg nekem, ha meg lehet.

Hogy a temérdek jóért hálás
nem voltam én mérhetetlenül,
s nem sikerült e csodavárás,
bocsásd meg nekem majd legbelül.

Féltő volt és érző, drága szent,
s én mégse hallgattam a szóra,
s anyám intelme is kárba ment,
egyszer majd oldozz fel alóla.

Mikor megválthattalak volna,
bújt a szívem, szívem reszketett,
s csak gondot hoztam asztalodra,
bocsásd meg nekem, ha meg lehet.

Itt vagyok szépen s fiatalon,
fényre gyújthatnám az életet,
s ily tétován elmúlni hagyom.
Bocsásd meg nekem, ha meg lehet.

Piliscsaba, 2013. jan. 18.

Minden okítás s okos tanács unt,
a fiatal vér makacs, mint némely betegség,
este, mint máskor, utcára rajzunk,
rójuk a telepet, a lebujt, a mezsgyét.

Piliscsaba, 2013. jan. 17.

Farigcsálja a rímeket ezerszám,
e céhnél szolgál ő is, ő is ilyen,
mint madár az ágon, csak annyit pihen,
és lóghat majd még fán avagy gerendán.

Anyja most se tudja, bús fia hol jár.
Amiképp engem két önkényes lábam
sohase vitt a Biztos irányában,
ő is elméje lépcsőjén botorkál.

Ő se vár jutalmat, se bért, se díjat,
mert minek is, s miért is lenne jussa,
de ha igazat ír a papiruszra,
a hátából ne hasítsatok szíjat!

Úgyis megátkozta már a szent zenét,
mely ifjan rántja szerzőjét halálba,
de zeng, dalol, nem tudva, miért, de még -
tán elfogadva - sort a sorra szántja.

Piliscsaba, 2013. jan. 16.

A hó, amit levetett a földre,
a mozdulatlan s halk szavú béke,
a víz, a hulló cseppek döfölte:
mind-mind gazdagsága özönlése.

Bámulom csak, kémlelem döbbenten,
mit ezer s millió éve ebben
a világban elhagyogat csendben,
hisz e hagyaték felmérhetetlen.

És ha félek, hosszú köpenye véd,
s mindegy, éjféltáj, kora hajnal-e,
leválasztja imádandó kezét,
szemünket szent jobbal takarja le.

Piliscsaba, 2013. jan. 15.

Mosogató és szemetes tele,
az íróasztalon nagy a rumli,
nem borotválkoztam már egy hete.
Nem hagy aludni, nem hagy aludni.

Elkergettem ajtómból a tündért,
újfent vesztettünk száz területen,
megvert az élet naiv hitünkért.
Nem hunyhatom, nem hunyhatom szemem.

Némelyeknek adósa maradtam,
nem gyümölcsöztettem jól a napot,
s nem mérhető mosolyom smaragdban.
Nem nyugodhatok, nem nyugodhatok.

Ártatlan lányokon Janus-arc van,
s a gyáva a maga helyén keres
a vívatlan, elsumákolt harcban.
Mégis alszom. Aludni érdemes.

Piliscsaba, 2013. jan. 14.

Vissza- visszagondolok még,
s emlékeimben, te drága,
nem számít idő és hollét,
csak a szemed ragyogása.

Bármi is történne velem,
ne szánakozz sorsom felett,
mert földöntúli kegyelem,
hogy fényedben nézhettelek.

Vissza- visszagondolok még,
s múltidézőn úgy kívánlak
szeretni, mint Werther Lottét,
mint igaz festők a vásznat.

Kinek elrongyolt a lelke,
nincs is annak szebb vég talán:
lemennyköveztél s egekbe
repítettél egy éjszakán.

Vissza- visszagondolok még.
Most, mikor világra tévedt
hulló hóban halvány Hold ég,
s merő vesződésben élek.

Piliscsaba, 2013. jan. 13.

Fohászkodom, hogy eljusson
hozzátok annak a szava,
ki utolsóként vallja, hogy
magyarok voltunk valaha.

Igazsággal, becsülettel
valaha nem tettünk cserét,
és nem voltunk hitehagyó
európai csőcselék.

Nem vágyta a kemény fából
faragott és sok vészt látott
követni szolgai módon
Amerikát s a világot.

Nincs a bűnnek súlyossága,
pénznek, csalásnak nincs szaga,
mivé lettünk, nemzedékem?!
Emberek voltunk valaha.

Piliscsaba, 2013. jan. 12.

Menjünk százrét útra: tág a határ;
s az embert szüntelen mérik, arám.
Élhetnénk szabadon, mint a madár,
szükségben, bőségben és igazán.

Piliscsaba, 2013. jan. 11.

Nem felel a hegy, hahó!
Nincs semmi túl, de menni kell,
földet, fákat fed a hó,
egy kulaccsal s egy veknivel
holnap engem küldenek.

Holnap én vánszorgok át
a járhatatlan halmokon,
a fűtött, kicsiny szobát
titokban magammal lopom.
Holnap engem küldenek.

Holnap menni kell, muszáj,
s ha útközben, mi meglehet,
a sors megun, megutál,
fehér kopáron ottveszek.
Holnap engem küldenek.

Senki sincs, ki visszatért,
bár elindult már millió,
el kell pusztulni azért,
mert Valamiért Halni jó,
holnap engem küldenek.

Piliscsaba, 2013. jan. 10.

Nem adni fel e virrasztáson semmit,
lobbot vetett példaként kihunyásig
hirdetni, hogy létezik végtelen hit,
ahol csak hús van, nem kvarcok és gránit.

Háborús vérégre festve kék jelet,
megszívlelni, mit jó lélekkel mondtak,
életet nézni egy készülék helyett,
telefonálni egy idős asszonynak.

Test a testtel lenni egység, hogy világ
végezetéig forogjon a kerék,
magadban hordozni minden páriát,
megérteni a szenvedés lényegét.

Piliscsaba, 2013. jan. 9.

Az újonnan hullott hóban
éppen azon merengtem el,
hogy hány pokoljárás esik
és mennyi mennybemenetel.

Nem a mondai hősökkel,
nem azzal, ki Xerxészként jött,
nem ővelük esik, hanem
kicsi kis emberek között.

Velünk is, mikor megváltva
könnyezünk s szemünkben remeg
a hideg kép idekintről:
a füstök, fehér hóterek.

Piliscsaba, 2013. jan. 8.

Zab Milánnak ajánlom.

Most egész testével borul rám,
óv az isten, most nagyon szeret,
de ha meglökdösnek az utcán,
akkor is fáklyavivő leszek.

Én nem kérdem magamtól többé,
vétkeztem-e, szabályt szegtem-e,
üdvössé lettem vagy gyűlöltté.
Bizodalommal leszek tele.

Általam még semmi sincs veszve,
és ami mégis, azt ne lássák,
ha hozzám pártol a szerencse,
sosem olthatják ki a fáklyát.

Piliscsaba, 2013. jan. 7.

Miért sorolod elő napjaidnak
szürkeségét s az otromba órákat,
amelyekben nincs íz, és nincsen illat,
a ködöket, miket átmar a bánat?
Miért panaszlod az olyan tetteket,
amelyeket nem cselekedtél bátran,
és gyengeségnek miért nevezteted
a pár lépést, mit nem tettél elszántan?
Nézz rám, s mondd meg, ki dacol a viharral!
Ugyan, édes testvérem, embertársam,
már ezer meg ezer napja ragyogunk!

Piliscsaba, 2013. jan. 6.

Hol csend van, utak, sínek zúgása tompa,
s hol vastorony vasmadárral köt frigyet,
ember lánya, én leszek, ki tudakolja,
hová vetett a sors, belőled mi lett?

Világomlásokra készülök, mert volt pár,
és a következők ideje érik,
és faggatózom a fenn, fennható Holdnál,
s folyamodom hozzá, kísérjen végig.

Meg a többi uralgó, a csillagsereg,
világoljon neked az úton, ami
ki tudja, milyen borzalmak közén vezet,
amin talán nem lesz mit mondani.

Vagy nem lesz világomlás, s az évek lomha
sodrában keringnek boldog földiek,
ember lánya, én leszek, ki tudakolja,
hová vetett a sors, belőled mi lett?

Sorokmajorban és Piliscsabán, 2013. jan. 5.

Te légy a kapocs ember és föld-ég
országlása között nagy időre;
légy a családom, a szent örökség,
emlékeim s hajtásaid őre!

Választottalak én életfául,
éltem másául választottalak,
hogy ha az én utam messze tárul,
testvéreimnek jelezd sorsomat.

Mindent megteszek, minden telhetőt,
hogy erő váljon a terebélynek,
hogy égrengető, új csaták előtt
koronád alá nevetve térjek.

Sorokmajor, 2013. jan. 4.

Pár percen át tavasz volt - vagy épp nyár: nem tudom,
de a Nap melegét, serkentő tüzét adta,
s kár, hogy nem voltál ott, mert kint a verőfényben
téged óhajtottalak én az oldalamra.

Sorokmajor, 2013. jan. 3.

Ágrólszakadt, deli, mezei-berki,
mindig bűntudatos s bolondos vagyok,
sokszor nem tudtam, mit fogok majd enni,
mert magyar író vagyok.

A gondolattal nőni fel, hogy meghal
idejekorán s elégtelen vagyok,
mindennapi táncosom az idegbaj,
mert magyar író vagyok.

Nem tettem le másnak kezébe resten
életemet, így jó gazdája vagyok,
akkor is, ha rossz bort ittam s csikkeztem,
mert magyar író vagyok.

De legalább kifejező, szép s ritka
nyelven szól a szellem, és büszke vagyok,
hogy nincs belőlem a dacom kiirtva,
mert magyar író vagyok!

Sorokmajor, 2013. jan. 2-3.

Gondoltad tán: évek múltán
hogy fogok emlékezni rád?
Fogadd el tőlem, te drága:
a sírodra még egy virág.

Tudtad, hogy leszek ezerszer,
ki vigyázatlan eltéved,
de örökké nyitott szemmel -
most már én őrizlek téged.

Én őrizlek, én gondozom,
nevelgetem emlékedet,
s te, mint hajdanán a kertet,
öntözgeted a kék eget.

Gondoltad tán, évek múltán
hogy fogok emlékezni rád?
Fogadd el tőlem, te drága:
a sírodra még egy virág.

Sorokmajor, 2012. dec. 31-2013. jan. 2.

Várj! Hogy átkarolhassalak,
szoríthassalak melegen:
mígnem elhagy a vacogás,
mígnem felenged a kezem.

Sorokmajor, 2012. dec. 30-31.

Különös álmokat élek veled.
Valami sok szobás, csoda, elmés
házban fölleltelek, öleltelek,
megmutatod bájaidat s elmész.

Soká ülök lehorgasztott fejjel,
akiből a jó szellem kiriadt,
mint akit úton-útfélen megver
az isten nagy szándékai miatt.

Nappal, téli Nap látta ablakban,
a fényképet fogva át- s átszalad
valami gyönyörű áram rajtam -
ezt rég nem fejezik ki a szavak.

Mert tündöklőbb lettél mindeneknél,
amit nincs mihez hasonlítanom,
mindig szebb a Napnál, amely felkél,
kezemben, e fényes-képes lapon.

Sorokmajor, 2012. dec. 30-31.

Kérdőre vontam a bácsit:
„Hogyan várja az új évet?”
Komáskodva, ravaszdian:
hogy jön hozzá év, a másik?
S mondja: „Ha még akkor élek,
szeretettel várom, fiam.”

Sorokmajor, 2012. dec. 29.

(Sosem játszottak, szaladtak ki
a rétre virágcsókot adni.)

A Nap sápadt, halvány korong volt,
előtte felhők szürkéje forrt,
nézte ellobbant szemük, a holt,
a szüntelen léptük verte port.

Haladt a menet eltökélten,
hosszú, széles, szenvtelen csapat,
letiporván az őserdőket,
elijesztve a madarakat.

Kígyózott végeérhetetlen,
mit szörnyű, roppant akarat hajt,
a hideg vonulás, és engem
ösztönöm kiáltozni sarkallt.

És én játékba hívtam őket,
bújócskát kértem s körbe-táncot...
Olykor-olykor lépett a sorból
valaki oldalra ki, s bántott.

S nem nyughattam, sétapárt kértem,
bátrakat kalandok elébe.
Hogyha rám figyeltek is éppen,
elkergettek, az volt a vége.

Egynémely utánam ordított,
szónoka a sor-akaratnak,
hogy jobb életért masíroznak,
és nekik most már békét hagyjak.

Sok mindent gyűjtöttem emlékül,
bűvölő dolgokat, ők pedig
mentek-mentek, eltűntek végül,
és nem tudom, jó volt-e nekik.

(Sose járni a hegyekben se,
a fűbe se dőlni egy percre.)

Sorokmajor, 2012. dec. 29.