Egy tisztáson ápoltam sebeidet.

Eloroztak minden eledelt,
s nem volt kenyerünk egy karéj,
de lágy-szelíden szállt a szél,
s úgy éreztem, rám anyám lehelt.

Megtáltosított e lélegzet,
s mellemet feldagasztottam,
óvni, mihez ragaszkodtam,
mi ott élt csak egyedül benned.

Forráshoz hajoltam, mint az őz,
mostam a sebtörlő rongyot,
s vártam, hogy utánam mondod:
nyugodjak meg, új erőre nősz.

Csak hallgattál tovább, mint a sír,
mint a tündérkirály lánya,
álomleplet vett magára;
nem használt mégse fű- és faír.

Egy tisztáson ápoltam sebeidet.

A világ egyensúlya megdől,
gondoltam, s körül a fákon
madarak daloltak bársony
énekeket a szerelemről.

„Miért hazudtok, ti madarak?” -
kérdeztem, szinte dühödten.
„Itt van, ily nehéz a könnyem,
s itt fekszik riadt szívem alatt!

Jönnének inkább hollók, varjak,
elkárogni, hogy ezennel
ideje, hogy két kezemmel
halottamnak gödröt kaparjak!”

Vadásztam, loptam, utasokra
szegeztem vérrojtos szemem,
ápoltalak türelmesen,
mígnem felébredtél ragyogva.

Egy tisztáson öltem meg sebeidet.

Piliscsaba, 2013. febr. 21.