B., aki nem szeretné teljes nevét szerepeltetni, különös örömben szerencséltetett, amikor kérdőn felszólított könyvem olvasásából a még indulásra váró vonaton. Felnéztem rá olvasmányomból, és a felismerés nem késlekedett. Kértem régi, jó ismerősömet, foglaljon helyet velem vizavi. Beszédbe elegyedtünk: a kivel-kivel újabban történtekről beszámoló beszélgetésbe; s közben utunkra bocsátott minket az állomás, mi pedig, kölcsönösen értesülvén egymás sorsának alakulásáról, csakhamar emlékezésre fordítottuk az időt, átadtuk magunk a mindig oly kedves nosztalgiázásnak. Áldja meg az ég csöpp könnyelműségünket, hogy fel- meg felkacagtunk a kocsi végében! Most, hogy dolgos, gondterhelt férfiakká lettünk, jó volt megidézni a diákcsínyek, a megrovással díjazott svihákságok szellemét. És jó volt elmondani, hogy akit előszeretettel hecceltünk az iskolánkban és néhányszor könnyre fakasztottunk, reméljük, jól megy annak sora.
B. talán úgy egy óra múltán érdeklődni talált tollam, alkotásaim iránt. Hálatelt szívvel elégítettem ki kíváncsiságát, de szerényen és nem túl hosszan, nehogy öntömjénezésnek hasson. Azonban nem állhattam meg, hogy el ne kalauzoljam a minket, nappal is álmodókat, olyannyira lebilincselő területeire a különösnek, varázslatosnak, misztikusnak és spirituálisnak. S ha azt mondom, lebilincselnek ezek, hát fel is szabadítanak. Elragadtattam magam, és csillogó szemmel, ihletetten szóltam spiritus mundiról, álmokról, amelyeket előbb megálmodtam, aztán megéltem, az életünket érintő megmagyarázhatatlan összefüggésekről, találkozásokról emberekkel, szavakkal, elhintett gondolatokkal… A furcsállásnak és megütközésnek időnkénti átvillanása az arcán hamarosan visszarándított a prózai valóságba. Lényeg a lényeg: talán amiért én is kitárulkoztam előtte, megosztotta velem egy bensőséges, megrendítő élményét. Erről lesz szó a későbbiekben, hiszen végezetül arra a döntésre jutott, hogy megíratja velem, ha ez nem jelent számomra túl nagy fáradságot, elvégre én volnék a költő. Legutoljára is azt a vallomást tette, nagyon szeretné, ha próbálnám – amennyire tehetségem mértéke engedi – szavakba foglalni. S ezennel eleget teszek kérésének.
Emlék anyámról
Utaztam fel Budapestre. Rossz idők jártak rám akkoriban, ráadásul tengernyi tanulnivalóm volt, ezért a nyomtatott és írott anyagot bújtam, amióta felszálltam a vonatra. Győrött aztán megálltunk, ott rendesen sokan igyekeznek felkapaszkodni; ott kinéztem az ablakon, és figyeltem a tolongást.
Az ide-oda cikázó tekintetek az adekvát kocsiszámot kívánták megtalálni; a téves nekiiramodások megtorpanással végződtek, és már lendültek is visszafelé; anyák, apák körül helyben maradtak még pár pillanat erejéig az egyetemre indulóban lévő csemeték, hogy a bölcs öregek sietve elmondhassák utolsó intelmeiket.
Ilyen kis együttállás volt az, ami megbénított, ami megdermesztett, ami a lehető legváratlanabbul a katarzis nedvességét csalta a szemembe.
Egy asszony volt az, lányával, fiával. A fiúról nem teszek megállapítást, csak annyi szót vesztegetek erre, hogy aki egy hajszállal szebb az ördögnél, férfinak megjárja. Aztán oldozzatok fel óhatatlan vétkemből, amikor azt mondom, az asszony rút asszony volt, s lánya csúnyácska. A történet érdekében fontos, hogy leszögezzem. Nos, ez volt első gondolatom, amikor odanéztem, mégis – a szerencsétlen külcsín nem engedte továbbvándorolni tekintetemet. Úgy hiszem, mindnyájunkat gyakran fog el ez az érzés vagy talán kényszer, hogy az élet áldatlan kezei által csúffá formált arcot, avagy alakot, szinte tanulmányozva bámuljuk. Előbb elirtózunk, kisvártatva azonban újrázva szemügyre vesszük, s később is vissza-visszafordul hozzá érdeklődésünk. (Barátom, valljuk meg, nem éppen hálás feladat, amivel megbíztál, hisz fáj a szívem ilyeneket írva, de mivel számosan hivatkozhatnak arra, hogy az eszközt a cél szentesíti, én is ezt teszem jelenleg, hogy elcsitítsam lelkem háborgását.) Tehát az arcvonásokba ferdült tökéletlenségnek is kell, legyen valamiféle delejessége, megmagyarázhatatlan vonzereje.
Ahogy újra meg újra megszemléltem a családi kép e hármas kompozícióját a peronon, s legfőképpen az asszonyt, aki azon körülmények között olybá hatott, mint az emberiség anyja, a törődő, gondoskodó, szerető anyaisten, az ős termékenységkultusz barázdálttá érett, felejtődni kezdő ideálja; ahogy újra meg újra elmerengtem külső jegyein s a rajta színt valló egyetemes élettörvényen, a lankadhatatlan anyai odafigyelésen, egyszerre csak eszembe jutott az én anyám…
Aki szép.
Akkor, mikor megláttam őt egy másik, félszeg formájú testben, döbbentem rá, milyen szép. De őt sokszor láttam elgyengülten, és én – fájdalom – sosem voltam támasz a családban, hanem inkább gyámolítandó lény, amit nagyon szégyelltem mindannyiszor, amikor éjjelente bevackolódtam az ágyba és álmodozni kezdtem egy hősibb életről.
Akkor azonban, teljességgel elragadtatva a vonat ablakában a jelenet által, úgy éreztem, már erős, törhetetlen férfiként fogok visszatérni hetek múltán, s ha leszállok a vonatról – mert ott fog várni –, átölelem őt erős karokkal, erős szívvel, és elmondom neki, hogy az élet velünk van.
Magyarországon, 2012 – 2013.