Úgy a pompázatos tornyok
állnak, mint amit csak köptek,
mit szél odahordott,
s ha állnak százezer évet,

nem lesz magasságukban igézet.

Szikraesős, víg éjszakák
az unalom leltárai,
harsány színű plakát,
tánc, zene is olyan sótlan,

nincs bűverő a báli kohókban.

Újabb utakra kilőni,
városról városra menni,
hervadt, sárga, őszi
az úti élmény egymaga,

csak csöndes kerékforgások hada.

A szorgos méhek gyűjtenek,
fekszem a virágok között,
tűzzel a Nap nevet,
s a megérett mezők tarka

sürgésének nincs csábos hatalma.

Az egész világ kiapadt,
nincs benne szép többé semmi,
nem jár az ég alatt
éneklésnek, hallgatásnak

s mindennek célt adva a varázslat.

Tovaszállt a messzeségbe,
valamikor elbúcsúztunk,
s aztán már enyészve
létezett csak, s tönkremenve

létezik tovább a dolgok rendje.

Pedig nagyon jól emlékszem,
mit visz végbe a varázslat,
fürdik égi kékben
a lelkem s kristály tavakban,

úgy lesz minden álmunk halhatatlan.

Hogy ragyog fel arcom tőle,
belőle hogy kél a béke,
gondolj az időre,
mint esőre a fű zöldje,

mikor ő a szívem eltöltötte.

Emlékszem rá, s én, a boldog,
tudom jól, hogy eljön újra,
amikor a csontok,
amikor a csontok fáznak.

Óh, kedvesem, te vagy a varázslat.

Sorokmajor, 2013. júl. 9-11.