Míg ti léptek, élők, félő, kínos hangon,
hajótörött lelkek siralmas halmazán,
én nem keresem, én készítem a hazám,
hálát mondok s fáklyámat magasra tartom.

Élők, eleven szívű kebelbarátok,
már oda kell hagyni a pusztulás földjét,
„... jön-e velem – emelem szómat – a többség,
s csodatételekről majd adhat-e számot?”

Ha nem is jön egy se, én nekiindulok,
mert nem célom gyászolni szándékot, tervet,
bánni, hogy nem arattam le, ami termett,
kihasítok egy kastélyt, egy fát, egy zugot.

Világtól így veszem jussomat szépen el,
s nem kérdezem az árat, hanem megadom,
s amíg le nem megy az én fényem nyugaton,
mindennap a szívem előbbre énekel.

Lehet az száz, lehet az több is, csakugyan.
Nem érdekel, még hány csata heve szaggat!
Bármikor kész vagyok nyerni egy újabbat,
s veszteségeimet nem számolom, uram.

Szombathelyen, Vaskeresztesen és Sorokmajorban,
2013. aug. 8.