Ami csillag ég-határon,
denevérszárny felett reszket,
ledalolni egyet-egyet,
az lesz az én kiváltságom.

Ha bús gépek hada berreg,
szelek fújnak, téli szelek,
békével az én szívemet
megnyitom az embereknek.

Ha lőnek és sebzett bőr fed,
a mi szép világunk rohad,
legutolsó mosolyomat
megadom a túlélőknek.

Ami csillag betegágyon,
elernyedt kezekben bágyad,
felénekelni néhányat,
az lesz az én kiváltságom.

Sorokmajor, 2012. dec. 28.

A világ olyan furcsákat érlel,
eszemmel alig súrolom tanát:
új életre készültem az éjjel,
s ugyanolyan szépbe álmodtam át.

Sorokmajor, Szombathely, 2012. dec. 27.

Teltek a templom padjai
a rokonsággal e napon,
az ifjú szülők mosollyal,
arcukon boldog nyugalom.

Bepólyálva, hajadonfőtt
ölben mocorog a gyermek,
homlokára felrajzoljuk
hüvelykünkkel a keresztet.

Vízzel a pap is illeti,
feladja rá a szentséget,
aztán jót kívánunk neki,
fennszóval mond minden lélek.

De hogy ne csak kegyes beszéd
és időnkénti pusmogás
hallatsszék a szent egy házban,
Barnabás helyenként oáz.

De persze visszafogottan,
hiszen tudja, mi illendő,
még akkor is, ha az idő
közben megöregszik, megnő.

Türelmét ő nem veszíti,
zajlik a szertartás rendben,
és hogy ezzel elvégeztünk,
társaságunk útra reppen.

A szomszéd falun ebéd vár,
hívogató, hosszú asztal,
roskadásig rakva jóval,
ízes, finom sok falattal.

S hogy engem a jáki fiúk
meglátnak, már ám voller Lust,
a szép lánnyal egyetemben,
küldik nekem a spirituszt.

Mind iszunk nemes nedűkből
a kis keresztelt javára,
és elköltjük a lakomát,
mely királyoknál is járja.

Ő pedig, a csöpp ünnepelt,
időzik féltő karokban,
néha reccsen már a hangja,
néha vitézül megmoccan!

Sorokmajor, Ják, 2012. dec. 26-27.

Lehullok, magam alá halok,
immár nem megy játék gyanánt,
borba fojtani a bánatot
és vízbe ölni a magányt.

Nem tudom többé tréfaképpen
eltagadni, ami rég fáj,
és felügyelni minden léptem,
s a tévutakból: elég már!

Nem takargathatom magamat,
való lényemet, arcomat;
s nem mondom, hogy bármit is arat,
ki miként vagyok, elfogad.

Sorokmajor, 2012. dec. 24-25.

Nem szeretnék mást, csak lángot
kandallóba, kályhazugba,
melegben embert, ki áldott,
legszentebb álmát alussza.

Nem szeretnék mást, csak nyomot
a havas tájon keresztül,
családot, mely dalba fog ott,
ha a fenyő ága rezdül.

Nem szeretnék mást, csak imát,
misét, felzengő harangszót,
s hogy körbejárjuk Hunniát,
s mindig legyünk másokhoz jók.

Nem szeretnék mást, csak fények
játékát az ablakokban,
rendületlen egészséget,
ha a zimankó betoppan.

S még kérek én: minden egyes
szívben egy zarándoklatot
megtenni azért, ki kedves
és jó, ki rossz, s aki halott.

Sorokmajor, 2012. dec. 24.

Valamit verjünk szét utoljára,
hadd legyen nekünk is ünnep a tél,
méltó mód befejezett a pálya!
Mit vártunk?! - és engem vár a kötél!

Sorokmajor, 2012. dec. 24.

Vajon a csillag, madár hova megy,
mikor nagy szél van, fák fagya és tél -
köszönd ezerszer, ha van, ha csak egy,
aki riadtan várna, ha késnél!

Tán talpa alatt lenne nagy erkély,
s Tél úr havat és hideget szétoszt -
köszönd százszor, ha házat emeltél,
s benne asszony is van, aki félt most!

Ha szólna a Bölcs, ki fájás, béke,
szólítana meleg hangon ő, hogy
köszönd tucatszor, ha nem a vége,
az utolsó jártányi erő fogy!

Sorokmajor, 2012. dec. 23.

Erdélyi Dórának ajánlom.

Arcunkon a pírja át- meg átfut,
árama futkos bőrünkön egyre,
s mint fáradtan az álmot, kívánjuk,
hogy mindenki részesüljön benne.

Adasson meg, mire szívünk éhez,
legyen úgy, ahogy a vének mondják,
legyen nagy-nagy, mi tündöklővé tesz,
s egészen kis dolgokban boldogság!

S maradéktalanul megadasson
fiú a lánynak, darab darabnak,
vágy a vágynak, a férfinak asszony
(és valakinek én is adassak).

Kívánjuk, hogy hibás és hibátlan
napjain ott tapadjon a csóknyom,
hogy valamikor valaki másban
minden ember megaranyozódjon.

Sorokmajor, 2012. dec. 22-23.

Hol keressem, ami feloldódott,
ametisztre festett szemhéjadat? -
néha, nagyon kérlek, találj módot,
napfényezd át egy perc álma alatt
abbamaradt szívemben magadat.

Sorokmajor, 2012. dec. 21.

Gyújtogattak az őrültek,
s rá minden élőt eltörölt
a föld színéről a tűzár,
s felmordult mélyében a föld:
„Márpedig a fű kinő!”

Azon a helyen már soha,
így mondották az emberek,
se termő, se virány nem lesz,
s elhagyták a kopár teret.
Márpedig a fű kinőtt!

Másutt lassan ható mérget
itattak a bő, dús földdel,
nehogy még zavarkolódjon
terveiknek, ami zöldell.
Márpedig a fű kinőtt!

S akárhol nyűtték a földet,
akárhogyan tarrá tették,
termette, bevirágozta,
nem adta az édenkertjét:
„Márpedig a fű kinő!”

S te jajongasz, te keseregsz,
megalázkodva panaszlod:
többé nem tudsz talpra állni
s elbukottak mind a harcok,
márpedig a fű kinő.

Sorokmajor, 2012. dec. 20.

Végül mid lettem neked?
Végül semmid se, ez a baj.
Végül senkim se vagy, s lehet,
hogy ember mivoltunk a lator.

Még idén, tegnap is, tavaly,
elbújhattunk volna valahol.

Végül idegen vagyok,
nem váltunk levelet, szót se.
Mert aki üzenne, dadog,
és aki megkeresne, halaszt.

Pattog a fény arcunkról le,
zörög a csont, zörög a haraszt.

De hogy volt az elején,
tudod, sejted-e, mi kezdett
szétterjedni leány s legény
ereinken perzselő-lágyan?

Valami szédült szerelmet
játszanánk ebben az órában.

Piliscsabán, Szombathely felé a vonaton,
valamint Sorokmajorban, 2012. dec. 19.

Pásztor Krisztinának ajánlom.

Nálatok a fogadtatás
mindig szíves, mindig meleg,
s te becsülöd, ami ágat
az Alkotásban művelek.

Hát még a megemlékezés!
Az az ember szívére ül,
babusgatja, simogatja,
jólesik az végtelenül.

Itt a legjobb helyet lelte,
amit küldött nekem Eger,
amivel meglepett Debrő,
gyakran, gyakran nyitva hever.

Olvasom kezed írását,
a gyöngybetűs, szép sorokat,
s cserébe az enyémeket,
alázattal kérlek, fogadd!

Piliscsaba, 2012. dec. 18.

A füst a szemembe szállt,
s most egy könnycseppre hunyom le.
S eltűnődöm, miattad
ilyen mostanában volt-e?

Piliscsaba, 2012. dec. 17.

A földi szépségnek, szeretett,
már-már fölötte állasz, vélném.
Imádlak én halandó, akit
arany nő ringatott a térdén.

Azért őrizem erőimet,
hogy teneked szolgálhassanak,
s ha - mondjuk - Hellászba születek,
templomodhoz húznék már falat.

Elmondhatják sokan, mi mindent
nem tisztelek, de azok bűnök,
gyarlóságok, s veszekedetten
e kozmoszban egy, amit űzök.

A szépséggel egyesült jó az -
nem a tökély, mely egy életet
nem jellemezhet, elvész abban,
néhapercben akiből ered.

A szépséggel egyesült jó vagy,
legalább így hiszem, míg élek,
s tán tévedve, ostobán, vakon,
istennőnek nevezlek téged.

Piliscsabán és Budapesten, 2012. dec. 16.

Talán jobb, ha most elhallgatok,
s átkos versek sora nem terem.
Milyen búsak a magyar dalok,
én Istenem!

Olyan sok sirámot írtatok,
költők, nagy időkkel korábban!
Fonnyadt koszorúnk, s mely nem ragyog,
koronánk van.

Keserű s méltatlan dicsőség
az, hogy a dalnok maga játssza
gyakran gyász-énekei hősét
megalázva.

Az is, hogy drága testvéreink
kezünk szorongatják meghitten,
s arra kell gondolnunk már megint:
másunk nincsen.

Mily borongók a szerzemények,
milyen sorsüldözött nemzet ez?
Csak a költőszív, mit a méreg
bepermetez?

Poéták sóhaja kanyarog,
vonaglik, s a tengerig megyen.
Milyen búsak a magyar dalok,
én Istenem!

Piliscsaba, 2012. dec. 15.

Szeretem a lányok könnyű örömét,
a hamar fakadó mosolyt,
hogy oly boldogak tudnak lenni attól,
ami voltaképp semmi volt.

És szeretem kacérkodó szemüket,
a barnát legbolondabban.
Nincs nagyobb büszkeség, mintha megfogom
pillantásukat egy dalban.

Szeretem a lányok könnyű lépteit,
amikor idetalálnak.
És távozásukat. Amivel tesznek
valami fájót, valami bátrat.

Piliscsaba, 2012. dec. 13-14.

Tán rám most jobb napok fénye vetül,
de súlyoskodott életemen tél,
s szüntelen hasogatott itt belül,
ahogy te léptél, ahogy te mentél.

Hisz fájt nekem, megkínzott menésed,
jaj, miért vannak tulajdonodban
láthatatlan, csinos elme-kések,
vagy e bennem-gyötrést mire fogjam?

Ahogy te mentél, jelenés talán,
halálosan szép, ahogy te mentél.
Már nincs arcom, nincs sorsom, nincs hazám.
Megtörtél, megöltél, eltemettél.

Piliscsaba, 2012. dec. 12.

Elballagtak mind a tarkák.
Kifakultak a szép szemek,
de ő maga volt a vadság,
amikor érkezett.

Maga volt a rejtelmes szél
a ködlő Kárpátok alól,
mely kis virágokat megmér,
és mindent tovaszór.

A sóvárgás, a bujaság,
a nőnem ős-képe volt ő,
az önpusztító, csupa vágy,
veszendő szoborkő.

Ő vágott végig a kerten.
Ő kísérte álmaimat.
S remegő szívvel kérdeztem:
„Stii ca te-am visat?”

Piliscsaba, 2012. dec. 11.

Harcos herceg voltam Keleten,
népeket leigázó barbár,
fámat táltos ültette nekem,
és voltam magyar forradalmár.

Majd kurvaként adtam mindenem,
hogy én is kelljek valakinek,
s lakozzak páriaként ezen
a földön, amely oly szép s rideg.

És volt időm tűnődni ódon,
kísértetjárta házak éjén,
álmodni átszellemült módon,
hol sokszor nem füstölt a kémény.

Bálokban s bordélyokban jártam,
a gazdagokkal ebédeltem,
elnyújtóztam az olasz nyárban,
s egyszer egy nádast felégettem.

S ha elgondolom a gyermeket,
eszembe ötlik: nem akartam,
hogy újra konok élet legyek
sors-áttűnésben s nyelvzavarban.

Elkábított az égbolt képe,
kis szobámban emeltem várat,
visszavágytam anyám méhébe,
hol még a csillagos űr árad.

Piliscsaba, 2012. dec. 10.

Hódarát hordott, kavargott,
mint a fehér papírszemek
a megrázott üveggömbben,
s már eltűnt, mit művész alkot,
mert pompásak és ékesek
a hókristályt vivő szelek
minden költeménynél többen.

Piliscsaba, 2012. dec. 9.

Te is szerethettél volna.

Járhattunk volna kézenfogva
a búzamezők szélén otthon,
a belváros sok színes boltja
előtt foghattad volna jobbom.

Te is szerethettél volna.

Táncoltunk volna Budapesten,
hajókáztunk volna a Dunán,
a tiéd lett volna szerelmem,
ez a pazarló, nap nap után.

Te is szerethettél volna.

A hegyek közt vártalak volna,
az erdő alján a kastélyban,
hol fél szobám és szegény konyha,
amely körül hatalmas tél van.

Te is szerethettél volna.

Ebben az ágyban s másik ágyban
elemészthettél volna engem,
lehettél volna szétziláltan
vagy legszebb ruhádban kegyetlen.

Te is szerethettél volna.

Nagyobb lett volna úgy az élet.
Dúsabban ivódott volna át
bőrünkön, ami szomjas kéreg.
Leltél volna új, még egy hazát.

Piliscsaba, 2012. dec. 8.

A nevető álarcát vette fel,
a romlás képe fölé a nevetőét,
mintha égbe lépne, kit ő emel,
mintha százszor őrzött lenne, akit ő véd.

Ő hazug, ő megtéveszt, ő hamis,
ő mímel, ő színlel, ő tettet, ő talmi -
mert mosolyog, ha korán meghal is,
és nagyon jól tudja, hogy korán fog halni.

Piliscsaba, 2012. dec. 7.

A tegnap volt igazán cifra:
ugrándozás, dünnyögés, bifla;
és ha nem pusztulok ma bele,
este digadej lesz: manele.

Holnap kecsesen, elegánsan
pörgünk, forgolódunk az ágyban
fél éjszaka, mert a szorgalom
dacára bukdácsolunk nagyon.

Ott, ahol teljesíteni kell
ténylegesen, nem tény a siker,
se szemnek nem jó, se a fülnek
úgy táncolni, ahogy fütyülnek.

Aztán olyan napból öt-hat jut,
hogy fejünket alig ingatjuk,
nincs lábunkban polka, tipegő,
mikor a tesztet szedik elő.

Piliscsaba, 2012. dec. 6.

Valahol most játszanak a hóban:
jelei vannak, idáig hallik,
felsikolt dobhártyaszaggatóan
egy lány, akit elkaptak a hapsik.

Feltételezem, hogy fürödni fog
a jó hideg hódunna mélyében.
Szerencse, ha kabátja nem nyitott,
de úgyse marad sok tagja épen.

Én mindezt nem láthatom, nem látom,
de bizony a tél első buckáin,
a kietlen, fagyos, tétlen tájon
ők ölik egymást, mint Ábelt Káin.

Előlem vastag félkör takarja,
falból épült akadály a szemnek,
ahol lakom, a népes ház alja,
a boltíves erődítmény-termet.

S e múlni kívánó pillanatban -
csak elsündörögne sunyin, némán -
vad, zabolátlan röhögés harsan
a számomra ismeretlen szcénán.

Megkezdődött a kegyetlen csata,
hógolyóznak, minden arra utal,
kipirulva szédelegnek haza,
átázva és megbomlott batyuval.

Bár ne lenne az én kedvem cudar!
Hisz a téli játékokat innen,
míg az egyetem-hajsza elural,
falak mögül sejtem és irigylem.

Piliscsaba, 2012. dec. 4-5.

Azok szeretnek ezret, akik nem szeretnek,
bűnöst kiáltanak, akikben gyűlölet jár,
fegyelmeznek, kik nem értik a földi rendet,
és azok sírnak hangosan, akiknek nem fáj.

Piliscsaba, 2012. dec. 3.