(Sosem játszottak, szaladtak ki
a rétre virágcsókot adni.)

A Nap sápadt, halvány korong volt,
előtte felhők szürkéje forrt,
nézte ellobbant szemük, a holt,
a szüntelen léptük verte port.

Haladt a menet eltökélten,
hosszú, széles, szenvtelen csapat,
letiporván az őserdőket,
elijesztve a madarakat.

Kígyózott végeérhetetlen,
mit szörnyű, roppant akarat hajt,
a hideg vonulás, és engem
ösztönöm kiáltozni sarkallt.

És én játékba hívtam őket,
bújócskát kértem s körbe-táncot...
Olykor-olykor lépett a sorból
valaki oldalra ki, s bántott.

S nem nyughattam, sétapárt kértem,
bátrakat kalandok elébe.
Hogyha rám figyeltek is éppen,
elkergettek, az volt a vége.

Egynémely utánam ordított,
szónoka a sor-akaratnak,
hogy jobb életért masíroznak,
és nekik most már békét hagyjak.

Sok mindent gyűjtöttem emlékül,
bűvölő dolgokat, ők pedig
mentek-mentek, eltűntek végül,
és nem tudom, jó volt-e nekik.

(Sose járni a hegyekben se,
a fűbe se dőlni egy percre.)

Sorokmajor, 2012. dec. 29.