Ragyogva élünk, így mondtam volna
nemrégiben, nem éppen szerényen -
sápadtabban, kissé szomorkodva,
ha nincsenek csillagok az égen,

ha erőtlen szegülünk a sorsnak,
s nem hoz az új nap új édenkertet.
Amíg élünk, mint az elfogott vad,
szabadulással az évek telnek.

Lázadásra szít a lét: kincstárnok,
ki csupa jóval váltig incseleg,
és mindig a külvárosi álmok,
melyeket a legjobban ismerek.

Forrongást akar tőlünk ez a pár
gyászprocesszió s büszke serkenés,
akarja, hogy jöjjön arcunkra nyár,
mert a feladás valahogy kevés.

Amíg élünk, messze idegenben,
betegen üres szobában akár,
vagy bár lemosolyogják a lelkem,
amíg élünk, ragyogtat, ami fáj.

Piliscsabán, Szombathely felé a vonaton,
Sorokmajorban, 2013. jan. 20-21.