Azért maradok talpon,
mert erre kért egy megtört,
sokat szenvedett asszony,
ki részben értem tört meg.

Azért maradok talpon,
mert volt, van, kinek fontos,
hogy árnyék ne sorvasszon,
így vetem lábam földnek.

Azért maradok talpon,
mert az én országomban
kiknek szíve sokat nyom,
egymásért megszakadnak.

S hozzájuk híven állok,
hogy ha eljön az idő,
odaadjam a lángot
s én sötétben maradjak.

Sorokmajor, 2015. dec. 13-16.

Ama út nyomvonalát ismeri sok,
s hittem azt, neki is tetszeni fog,
ha rajta jár, kísérve engemet ő,
gerleszelíden, hőn szerető.
Soká csak szél, aki értheti jól,
ki tudott reszketeg álmairól?
Ki tudta: látja az út közepén,
látja a kóbor, a bús szökevény,
hogy ott, ahol fürgén csörg a patak,
ellopakodva a nádas alatt,
keblére borulva andalog el:
bájteli lányka, a rózsakehely.
Látta és várta a jöttödet ő,
mindene volt csupa önnön erő,
kívánta, ne leld élettelenül,
leld meg az útján, míg lelke hevül,
sors keze, bűn leve volt vele zord,
hitében országa, tengere volt,
várta a jöttödet, édes alak,
akinek kék szeme széle kacag,
mint az övé, s ugyanúgy keble zokog,
mert sok a mély kút, de nem ismeri sok.

Budapesten, Szombathely felé a vonaton, Sorokmajorban, 2015. dec. 1-5.

Eljegyzésetekre: Ujlaki Nikolettnek és Kozma Gergely Andrásnak.

Forró és óvó kar az oltalmazója,
bástyája van annak, ki hűséggel fizet,
s kincse halomnyi.

Volt a kezdet: a rég, és évek az óta,
és tudtátok, hogy a létet már lesz kinek
aranyba vonni.

Mondjátok azt, hogy a másik hajléka volt
s ráülő gondsúly alatt is a lelketek
rejtőzzön ébren!

Mint a föld feletti vártán Nap és a Hold,
úgy váltsátok egymást e szerelem felett
az őrködésben!

Budapest, 2015. nov. 25-26.

Régi évek vázát, jármát
levetettem győztesen.
Kedvesem királyi szépség,
s mint királynak, főz nekem.

Együtt élek széllel, nappal,
dolgozom a földeken.
Nem vágyom a délibábra,
nem kérem, hogy több legyen.

Öröm ül a fáim ágán,
s ha mellé bánat röppen,
bízva tűröm, mindennel én
békémet megkötöttem.

Szerelmünk óriás voltát
mindennap megbeszéljük,
vigyázok rá, és a lelkem
a Mindenség lelkén csügg.

Sorokmajorban és Budapesten, 2015. okt. 28 - nov. 16.

A világ tengelye elferdült.
Láttad-e hajlását fák felett?
Sejted, hogy a fatörzsek félnek,
reccsen majd, megpattan, elreped?

Sötét súly voltak az emberek.
Messze hangzott fület nem érve,
hogy megnyaklott a világtengely,
belejajdult a süket térbe.

Csontig vágón csikordult bele,
bár nem hallottuk, megéreztük.
Lám, minden mulandó, semmi sem
szolgálhat örökké egy esküt.

Ferdén meredt az egekbe fel,
hajlata hátborzongató volt -
ha egészen össze nem törött
s mi cserbenhagytuk az utókort.

Sorokmajor, 2015. okt. 24-29.

            Néztem a halakat a medence vizében, tudod, amelyiknek a közepén, mint egy buzgárból, bugyog fel a víz. Rád emlékeztettek a halak, a csobogó víz, a medence és a park.

            Bejöttem a házba, bezártam magam mögött a rácsos kaput, és emlékeztetett a pohár meg a bögre a radiátoron, hogy az előbb még itt voltál.

            Emlékeztetnek étkezésünk nyomai a szobában: a villa a tányér mellett, mellyel a szádhoz emelted a falatot, hogy kismadarakéhoz mérhető éhségedet csillapítsd; a zacskó, amelynek mélyén az ebéded himbálózott, míg jöttünk az utcán, amit átépítenek; és a tányér – az én tányéram, melyből te ettél.

            S most itt maradt megint rám a tányér, rám maradt minden, rám maradt az ember is egész magányával, aki én vagyok: így maradtam magamra.

            És bár az értelmem mondja, hogy elmentél, ilyen egyszerűen, és az érzés is egyszerű, nem valami kusza, ambivalens, ide-oda rángató lélekcsörgés… Az érzés egyszerű, vagy inkább egyértelmű, egyetlen elhaló, földöntúlian szép lélekhang és az utána maradó csend, az utána maradó súly. Mintha elköltözött volna a jóság. El a parkból, el az épületből, el a szobából. Mintha csettintésre költözött volna el.

            Aztán letaglóz a súly. Semminek nincsen értelme. Nem ennék, nem innék, nem mennék szokásos dolgaim után. Ugyanúgy érzek, mint a hűséges ebek, ha elmegy a gazda. Érteni vélem e kutyahűséget, mert úgy függ az életem tőled, úgy tekintelek életadónak, mint a hűséges eb a neki szent gazdát. És a kutyákkal együtt válok elveszetté ilyenkor.

            Ilyen, amikor elmész.

Budapest, 2015. okt. 18-20.

Felkönyökölve fekszem és nézem
termetem elé bújt apró termeted.
Oly természetes, mint a lélegzés
s mint mi ezer éve így rendeltetett.

Budapest, 2015. okt. 6.

Te vagy a Szerelmem, égi szép,
szélviharban te vagy az öblöm,
a szent, ki szörnyek elé kilép,
te vagy az egyetlen csoda a földön.

Te vagy a Kincsem, a drága szép,
ki úgy csillogsz, mint a hómező,
ha a tél-lehelet ráfagy épp,
Szerelmem vagy, és oltalmam körbesző.

Te vagy a Szerelmem, végtelen,
a pókfonál az üdvösséghez,
a jóság, ahogy én képzelem,
s mint az összes költészet, olyan ékes.

Budapest felé a vonaton és Budapesten, 2015. szept. 27-28.

Akasztott ábrándok lógnak a fán,
túlzsúfolt világban jó a magány.
Mindent, mit kértek, a kútba lököm,
széthullott világban jó a közöny.

A kincsért ezer évig kell ásnom,
a lét java csúf, mint harapásnyom,
a korszellemet diktálja Káin,
s maroknyi jóért vívom csatáim.

Kevesen hinnék, milyen maroknyi,
de még ebből is tudnának lopni.
Négyfalketrecbe zárva a század,
de már egy pogány hada sem lázad.

Az ember meghalt, forgács, töredék,
istent játszik, elvágta gyökerét.
Viharfelhők közt nőjön az új ág,
s fonja be dúsan Babilon búját.

Sorokmajorban és Budapesten, 2015. szept. 2-13.

Már szenvedtem eleget.
Ketten tudják ezt igazán: a Jóisten meg én.
Csak ennyit mondok neked.
Már szenvedtem eleget.
S már jobban tudok hinni, mint az elején.

A megváltoztathatatlan felett
nem sírok keserű könnyeket.
A még magamban rekedt
erővel előre csörtetek;
akit a föld, az ég szeret,
azt szemléli, mi az, mit tehet.

Nem hagyja, hogy a kőtömeg,
mit nem mozdíthat, eltemesse.
Halad araszokat, rőföket
a sziklák közén, így viszi messze,

mi sorsában igazán fontos.

Elviszi a következő hegyfokhoz,
majd egy másik völgyön át,
s az után egy másik ormon,
mikor szemből a fény szemébe vág,

úgy fog állni, hogy elég lesz,
mi vele lesz: mindent elvitt;
s remélem, most már megértesz,
ne sirass előre semmit,

hittel járj a kőtengeren,
s árnyas kertben térsz magadhoz,
s ne felejtsd: nem bőven terem
ilyen rendületlen harcos!

Sorokmajor, 2015. aug. 25 – szept. 6.

Én mélyre buktam le a bánatokban,
de ha örültem, mindenkinél jobban.

Hittem a sorsban a rendet,
égi rend-fogadalmat:
akik könnyek között vetnek,
majd ujjongva aratnak.

Csodák márpedig mindennap esnek,
melyeket gyöngyként az emlékekből
naplók lapjaira penna perget -
az írás tán a legelmésebb őr.

Nem vérezhetsz eléggé ezer sebből,

mindenkinek dobolja szíve ki
harsogva s határtalanul messze:
„Áldott legyen, mi életemet kiszínezi!”
Jaj, szíve hangját nekieressze!

Áldott legyen mindez a színező:
a hajnal, a pacsirtamadarak,
a fény, a lassan már őszi mező,
a szerelmed, az öröm, a szavad.

Sorokmajor, 2015. aug. 13-18.

Fekete posztóval takard el szemét,
ágytakarójával fedd el az arcát!
Megnyugszik, hidd el, ha nem lát,
az álmok világa kitűnő menedék.

A madár is megnyugszik, ha megvonja tőle
a látást a rávetett ruha redője.

Sorokmajor, 2015. aug. 17.

Elmerengek néha,
hogy mennyire szeretem a telet,
a süppedő, érintetlen havat,
és az erdőt, s egy tágas, puszta helyet;
hogy mennyire örülök, hogy megtalálhattalak.

Eltűnődöm azon,
miképp telik meg a meseserleg,
hisz néha csúf és szép összhangba tér;
s hogy akkor is nevetünk, ha kesergek,
hogy érted a világ minden kincse is hangya bér.

Néha gondolkozom,
hogy tud egy hős a sár hőse lenni,
s hogy nem mondanám egy embernek se
magas lóról: nem lesz belőle semmi,
mert én a hajnal vagyok, nem a csüggeteg este.

Elmerengek néha,
hogy mennyire szeretem a telet,
a süppedő, érintetlen havat,
és az erdőt, s egy tágas, puszta helyet;
hogy mennyire örülök, hogy megtalálhattalak.

Sorokmajorban és Keszthelyen, 2015. júl. 31 – aug. 8.

Szomjas a föld, szomjas, szomjas,
a tyúkoknak hintett búza,
zsong a jószág, mint a méhkas,
apró, öreg koszorúja.

Szomjas a föld, szomjas a kert,
s ami jön, hogy adjon leckét,
körmönfont az, nyakatekert,
de jó gazdát mindig elvét.

Sorokmajorban és Vasváron, 2015. júl. 23-25.

Sose adj mást: kincset és hatalmat -
ha kérhetem, vele tartsál össze,
ő a mindent felélesztő harmat,
az Alpokalja hajnalszép gyöngye.

Sorokmajor, 2015. júl. 6.

Ahol van barátság,
ott van találkozás,
s ahol találkozás,
ott hangosabb fohász.

Ahol törődés van,
ha esik is, ha fúj,
ott nagyok a dolgok,
„Nőj!” - ott így szólt az Úr.

Ahol van megértés
föld és ember között,
oda nem érnek el
könnyen az ördögök.

Ahol szerelem van,
ott a tátongó seb
kötést kap s a világ
minden terhe könnyebb.

Hol a hit akkora,
akár csak egy rizsszem,
s van késhegynyi remény,
ott segít az Isten.

És ha szíved látó
s e táj iránt forró,
felrepíti néped
a magyar táltosló.

Sorokmajor, 2015. júl. 1-4.

Lába nyomán vihar támad,
tisztító, szent, mérhetetlen,
mely pusztán egy olajágat
hagy maga után kezemben.

Hét szűk esztendő hátában
elért hozzánk egy gazdag nyár:
sokkal jobban tudta nálam,
hogy békére szomjaztam már.

Lába nyomán bámulat él,
ha utána nézek, felró
arcomra egy kérdést a szél.
Hogy lehet ily szép, ilyen jó?

Csillagszórót múlva felül
lépte szalma s láng kettőse:
melengető tűzfény vetül
lába nyomán minden kőre.

Lába nyomán virág fakad,
ha végtelen ég alatt jár,
virágokba illatanyag
helyett egy jó lelket használ.

S amikor a Nap perzseli,
amikor a hó olvad rá,
minden király is őneki
lába nyomát csókolhatná.

Sorokmajor, 2015. jún. 23-28.

Óh, ugyan már, nincs elég sebünk!
Kapunk még párat,
hogy erősek legyünk.

Óh, hát mondd meg, mit kezdjek vele?
Legalább élünk,
így, sebekkel tele.

Csak hogy szívünk szélesebb az égnél,
azt megváltoztatni
ne legyen elég mély.

Sorokmajor, 2015. jún. 17.

Dagad a felhővitorla,
rojtos-fodros, hevenyészett,
nem a földi bolhák dolga,
hol kezdi ki az enyészet,
a felhőnek szelnie kell
fenn a kék ég óceánját,
órák múlta megtizedel
armadát, buknak a bárkák,
órák újabb múlta ismét
szaporítja, megszorozza,
s amerre a szelek vinnék,
megjelenik száz vitorla,
ég sötétül, lemennydörög
az elsülő hajóágyú,
s vágyakozás van amögött,
ahogy a szél mindenen átfú.

Balatonhídvég, 2015. jún. 7-9.

Mint csermely vize, iramlik el,

macskatalpon surran mögötted,

s abban rejtve van minden, mi kell,

mit szemednek magából fölfed.

És arra ébred minden földi,

ha elment utolérhetetlen,

hogy nem szabadna elsöpörni

egy nyomát sem, egy porszemet sem.

Hanem az út, melyen érkezett,

babérral legyen szegélyezett,

vértesek és védtelen gyengék,

ünnepelni kell közeledtét.

S ha volt olykor egy boldog óra,

mesélni kellett volna róla

(több szó között és több örömmel),

mert a világnak egyszer jött el.

Munkánk gyümölcsét jobban kellett

volna ízlelni, ha megtermett,

s csáklyázás, gálya, aranyvakság

közben talán-talán észre is

vehettük volna azt a macskát.

Sorokmajor, Piliscsaba felé, Budapest, 2015. máj. 15 - jún. 2.

A múltunkban sok vérjel,
a vénánkban mennyország,
körülöttünk az éjjel
s valami meghatottság,

amikor is így szólsz:

»Remélem, jó lesz hozzád.
Remélem, kedves lesz,
remélem, emberként
szól az emberekhez.
Remélem, átmos majd,
mint Indiát a Gangesz.
És remélem, minden
pillantása színarany lesz.
Remélem, úgy érzed,
az ég ösvényein mész.
Remélem, a csókja
íze, mint a színméz.
Remélem, megismer,
és azért szeret majd,
remélem, földöntúli
fény lesz, ami megtart.«

Ezt mondtad akkor, barát,
és most, tanúm az Isten,
ahogy virrasztva remélted,
úgy érzem, úgy van minden.

Sorokmajorban és Budapesten, 2015. máj. 11-15.

I know about it, it’s warmer than light,
And as beautiful as the wide riverside,
And from what I know, it’s only present
Where there is no time, where there is no end.

Where there is no joy, where there is no fear,
Where there is not even hope anywhere near,
So when your soul is as bare as a bone,
You find it, you only find it alone.

It is the earth and the skies in a glow,
Like the brothers they were a long time ago,
It’s the sun and the moon in that quiet fire,
Like the lovers they faithfully are.

It is a song muffled by war,
It is that peace that sustains it all,
But you always wanted it to be heard,
That you are a Man in this mighty world.

Szombathely felé a vonaton és Sorokmajorban, 2015. máj. 8-11.

A szél csizmáját kapom kölcsön
s erejét adja kölcsön Sámson,
hisz túl erdőn, túl néhány völgyön
tündököl az én briliánsom.

Tarján környékén, 2015. ápr. 18.; Budapest, 2015. ápr. 29.

Ez a dal szól a kék égnek felettem, 
és a pusztáknak írom e dalt egyben,
ahonnan a szél súgdosott és intett,
ez a háladal a testvéreimnek,
ez a dalocska száll a barátokhoz,
akiknek szíve szövetséget hordoz,
ez a háladal szól az otthonomnak,
hol füvek, fák és rögök mesét mondtak.

A hűvös fuvallatért, mely pirosra
csípi arcom és gondom messzi mossa,
a napfényért, mely szemem összehúzza,
ha látómezőmben pendül meg húrja,
a nyelvért, melyen őszinte az ajkam,
a só-méz ízért a váltott szavakban,
azért, hogy világom közepe hazám
s szívem a pincében az öreg kazán.
Azért, hogy isten ez áldott tavaszán
megkaptam azt, hogy meggyógyult az anyám.
S jött egy lány - kit még méltat a háladal -,
amint a napfény is szőke és pazar,
úgy jött, amint a csillagfény földre hull,
hogy a szem, mely ránéz, ragyogást tanul.
El tudtam hozni mindenen keresztül,
mit utcák, házak, népem lelke megszül,
s hitért, mit a Sors szárnya alá takar,
a harcos szellemért szól e háladal.

Budapest, Veszprém, Nagyvázsony, Balaton-felvidék, Sorokmajor, Vaskeresztes, 2015. márc. 26 – ápr. 15. 

Ha nap lennék, égen aranyló érme,

a föld minden édes bája közül

az összes sugaram csak téged érne,

és ha hold lennék, mi felhőkön ül,

nem hinteném a holdvilágot másra

tündöklő virág arcodat látva,

s ha fergeteg lennék, messzire zúgó,

fergeteg lennék, mely visszarohan,

legyél e pár csepptől friss, mint az új hó,

szépséges legyél te százszorosan! 

Sorokmajor, 2015. ápr. 6.