Csak én jövök, hogy elmondjam, ím:

francba a föld zsargonjai –

darabokra szakít a kín,

és nem lehet elmondani!

Szem majd kipattan, mint a gomb,

és a koponyád szétreped,

és nincs, kinek torkához nyomd,

hogy mit kellett megélnetek!

Olyan egyedül vagy, akár

tévé leprájában a vers,

könnyed felforralt, szabad ár,

a földön térdelsz, tenyerelsz,

és nincs kinek elmondanod,

milyen az éjben a házak

végében a sebet kapott,

szűkölő ember, az állat?!

Mikor egy lesz a vadakkal,

emberimázs már nem köti,

fejet verdes, öklöt vagdal,

és mérhetetlen gyűlöli,

hogy se igazság, se kegyelem.

Mikor a szíve megszakad,

s egész belseje kérdezi,

miért? Miért? És azalatt

mérhetetlenül fáj neki,

hogy se igazság, se kegyelem.

Mikor karjára rászorul

állkapcsa, mert azt harapja

a szenvedésnek zálogul –

soroljam még, hol az alja?

Néha, hogy a mesét hallja,

mik történnek a világon,

néha ilyen feladatra

senki sincsen a világon.

Sorokmajor, 2014. dec. 22.